Egy életre szóló lecke a szomszédból

Józsi bácsi udvarán mindig rend volt. Nem az a fajta steril, magazinokba illő rend, hanem az a természetes, élettel teli harmónia, ami arról árulkodik, hogy a gazda ismeri és szereti minden fűszálát. Józsi bácsi nem volt tanult ember – az élet iskoláját járta végig –, de a keze munkájában és a csendes figyelmében több bölcsesség rejlett, mint sok vaskos könyvben.

A meleg júliusi napsütésben éppen a lugasparadicsomokat kötözte. Mozdulatai lassúak voltak, de biztosak.

Ekkor hallotta meg a szomszéd felől érkező zörgést. Laci, a negyvenes éveiben járó szomszéd könyökölt rá a drótkerítésre.

– Józsi bátyám, azokat nem úgy kellene! – szólt át Laci a telefonjával a kezében. – Túl szorosra húzza a madzagot, elszorítja a szárát. Én épp most láttam egy videót az interneten, ott egész máshogy csinálták az okosok.

Józsi bácsi megigazította a szalmakalapját, és békésen rámosolygott a fiatalabb férfira. Nem sértődött meg. Lacit mindenki ismerte a faluban: ő volt az ügyeletes "szakértő", aki mindenkinél jobban tudott mindent (is).

– Köszönöm, Lacikám, odafigyelek majd – bólintott az öreg, és nyugodtan folytatta a munkát a maga jól bevált, hatvanéves módszerével.

Laci azonban nem érte be ennyivel, ha már talált hallgatóságot.
– Hallotta, mi van a Kovácséknál? – hajolt közelebb a kerítéshez, mintha államtitkot osztana meg. – A nagyobbik fiuk otthagyta az egyetemet. Mondtam én már az apjának tavaly is, hogy ne engedje Pestre azt a gyereket, mert elzüllik. Ha az én fiam lenne, én rögtön elzavartam volna dolgozni a tüzépre! De hát a Kovács mindig is puhány volt. Ennek a postásnak sincs semmi sütnivalója... minddig a Fő utca felől kezdi a kört, amikor a Dózsa György utca felől feleannyi idő alatt végezne! Meg a polgármester is... Látta, hogyan csináltatta meg a járdát a főutcán? Nem tudom mennyibe került, de én a feléből kihoztam volna kétszer ilyen jól.

Józsi bácsi megállt a kötözéssel. Kiegyenesedett, amennyire a dereka engedte, és Lacira nézett. Aztán a tekintete átsiklott Laci válla felett a szomszéd udvarra.

Laci portáján a fű már térdig ért. A fészer tetejéről hiányzott pár cserép, amit már az őszi vihar vert le, a tornácon pedig üres rekeszek és lomok gyűltek egy átláthatatlan kupacban. Maga a drótkerítés is, amire Laci épp rátámaszkodott, veszedelmesen megdőlt alatta a korhadt oszlop miatt. Laci a feleségével is hetek óta fasírtban volt, ami miatt esténként gyakran zengett az utca.

Józsi bácsi egy gyönyörű, pirosló paradicsomot a legalsó fürtről, odasétált a kerítéshez, és átnyújtotta a szomszédjának.

– Kóstold meg, fiam. Még meleg a naptól.

Laci meglepődve vette át.
– Hát, köszönöm. Szép darab.

Józsi bácsi letörölte a kezét a kötényébe, és csendesen, mindenféle kioktató szándék nélkül megszólalt:
– Tudod, Lacikám, én már öreg ember vagyok. Sokat éltem, sokat láttam. De egy valamire nagyon hamar rájöttem itt a kertben.

– Mire, Józsi bátyám? – kérdezte Laci, miközben beleharapott a paradicsomba.

– Arra, hogy a gyom az én udvaromban is pontosan olyan gyorsan nő, mint a máséban. – Az öreg a megdőlt kerítésoszlopra tette a kérges kezét. – Ha egész nap a szomszéd kertjét nézem, hogy hol sárgul a levele, meg hol ferde a karó, a végén az én saját palántáim száradnak ki, és az én tetőm fog beázni.

Laci megállt a rágással. Követte az öregúr tekintetét, ami egyenesen a saját, gazos udvarára és a cserepes fészerre esett.

- Mindig arra gondolok – folytatta Józsi bácsi szelíd mosollyal – hogy ha mindenki a saját életében lenne olyan hatalmas szakértő, mint amilyen okosan a másét látja, akkor egy csapásra a paradicsomban élnénk.

Józsi bácsi nem várta meg a választ. Barátságosan biccentett, sarkon fordult, és visszament a lugashoz.

Laci egy darabig még ott állt, némán. Nézte a félig megevett paradicsomot a kezében, majd visszanézett a saját udvarára.