Egy hajszálon múlt a házasságunk

Tudjátok, vannak azok a szombat délelőttök, amikor az ember lánya próbálja utolérni magát a házimunkával, miközben a férje a legnagyobb lelki békével a kanapén ülve elmélkedik az univerzum nagy dolgain. Na, ez is egy ilyen napnak indult.

Épp a mosást válogattam, mert Gábor persze megint képes volt a szennyestartó mellé dobni a kedvenc kék ingét. Ahogy felemelem, hogy bedobjam a gépbe, megakad valamin a szemem. Csillog a fényben. Jobban megnézem... Egy hajszál. Egy hosszú, fényes, szőke hajszál.

Rápillantottam a tükörre a folyosón. Hollófekete hajam van, ami épp egy sietős lófarokba volt fogva. Na, mondom, megállj, te Casanova! Egy pillanat alatt felébredt bennem egy latin-amerikai szappanopera összes főhősnője. Az adrenalin az egekbe szökött, a fejemben már pörögtek a forgatókönyvek. Magamhoz szorítottam a bizonyítékot, mint valami koronatanút a bíróságon, és beviharzottam a nappaliba.

Gábor békésen ücsörgött, rám emelte a tekintetét, mintha mi sem történt volna. Csípőre tettem a kezem, felvettem a legszigorúbb „velem-nem-lehet-szórakozni” pózomat, és ráförmedtem:

– Magyarázatot várok!

Pislogott egyet-kettőt, látszott rajta, hogy próbálja lefuttatni a rendszerében, vajon melyik szabályt szeghette meg az elmúlt tíz percben.

– Mégis mire? – kérdezte a tőle megszokott, őrjítő nyugalommal.

Ekkor meglendítettem a kék inget, egyenesen az orra elé tolva a bűnjelet, és a leghatásosabb drámai hangomon számonkértem:

– Kié ez a szőke hajszál az ingeden?!

Készültem a hebegésre-habogásra, a kifogásokra, arra, hogy majd azt mondja, a buszon esett rá, vagy a kolléganője kabátjáról szállt át. Erre ő végigmért, egy mély sóhajjal hátradőlt, és a világ legflegmább hangsúlyával csak ennyit mondott:

– Azt bezzeg észreveszed, de tolatáskor nekimész a garázsajtónak...

Egy pillanatra megfagyott a levegő. A szappanoperás lendületem úgy csapódott a falnak, mint... nos, mint én egy hete a garázsajtónak. (Jó, hát siettem, és a szenzor amúgy is későn csipogott!)

Mielőtt azonban felháborodásomban levegőt vehettem volna a visszavágáshoz, kivágódott a gyerekszoba ajtaja. Kipattant rajta az ötéves kislányunk, Lili, a maga csodálatos, derékig érő, napszőke hajkoronájával, és egyenesen az apja nyakába ugrott.

– Apaaa, jössz játszani? – csicseregte.

Gábor átkarolta Lilit, majd egy sokatmondó, félmosollyal teli pillantást vetett rám és a kezemben szorongatott ingre, adott egy puszit a homlokomra, majd bement a kislányunkkal a gyerekszobába.