Hogyan (nem) szabotáltam a saját állásinterjúmat az első 10 másodpercben

Hónapok óta küldözgetem az önéletrajzomat mindenhova, a bankszámlám egyenlege a nullát súrolja. Alulról. Már a macskám is olyan megvetően néz rám, mint aki pontosan tudja, hogy az olcsóbbik tápot kapja.

De eljött a nagy nap. Magamra öltöttem a "felelősségteljes, agilis, csapatjátékos felnőtt" jelmezemet: szűk fekete ceruzaszoknya, patyolattiszta fehér blúz, tökéletes smink. Belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy kiköpött úgy nézek ki, mint aki tudja, mi az az Excel pivot tábla (spoiler: halvány lila gőzöm sincs).

Bemasírozok a csillogó, csupa üveg irodaházba. A pulzusom valahol a 180-as tartományban mozog. Bekísérnek az interjú helyszínére, egy elegáns, panorámás tárgyalóba, ahol ott ül Ő. A Tipikus Felsővezető. Kicsit őszes halánték, tökéletesen szabott sötétkék öltöny, bordó nyakkendő, és olyan magabiztos kisugárzás, amitől hirtelen a saját nevemet is elfelejtettem.

Leülök vele szemben, igyekszem úgy keresztbe tenni a lábam, hogy az elegánsnak és profinak tűnjön, aztán rámosolygok a legmeggyőzőbb mosolyommal, és belevágok:

– Az állásinterjúra jöttem!

A pasas felnéz a laptopjából, finoman megigazítja a papírjait, összekulcsolja a kezét, és egy megnyugtató, tipikus HR-es hangszínen így szól:

– Szuper. Kezdésként mondjon pár szót magáról!

Na, itt fagyott meg bennem a vér.

Mondjak pár szót magamról? Miről? Hogy az utolsó munkahelyemről azért léptem le, mert képtelen voltam elviselni a korán kelést? Hogy a hétvégéimet pizsamában, sorozatokat darálva töltöm, miközben hideg pizzát eszem? Vagy hogy a legnagyobb "problémamegoldó" képességem kimerül abban, hogy addig halogatom a dolgokat, amíg meg nem oldódnak maguktól? Arról nem is beszélve, hogy a legutóbbi céges bulin véletlenül leöntöttem vörösborral a pénzügyes srácot...

Lepörgették előttem a saját életem "Legjobb (vagy inkább legrosszabb) Pillanatai" videóválogatást, és rájöttem, hogy ha én most elkezdek beszélni magamról, engem a portás fog páros lábbal kirúgni az épületből.

Vettem egy mély levegőt, egyenesen belenéztem a pasas várakozó szemeibe, és a legnagyobb őszinteséggel ezt válaszoltam:

– Ha nincs ellenére, akkor inkább nem. Nagyon kellene nekem ez az állás!

Csend. Síri csend. Olyan csend, hogy hallani lehetett volna, ahogy egy gémkapocs leesik a szomszéd irodában. Már láttam magam előtt, ahogy a férfi a biztonságiak gombja felé nyúl.

De aztán... a szája széle megrándult. Aztán hirtelen felnevetett. De úgy igazán, tiszta szívből.

És tudjátok, mi a legdurvább az egészben? Hétfőn kezdek. Úgy tűnik, a "brutális őszinteség és nulla önfényezés" egy ritka és nagyon értékelt tulajdonság a mai munkaerőpiacon!