Két szoba, két történet, zéró alvás

Esküszöm, ebben a szakmában a legnagyobb kihívás nem a hajnali kelés, nem a véget nem érő túlóra, és még csak nem is a hisztis VIP vendégek kezelése. A legnehezebb az, hogy tökéletes pókerarccal, egy megrendíthetetlen, profi mosollyal reagálj le olyan helyzeteket, amiknél legszívesebben a márványpult alá csúszva visítanál a nevetéstől.

Nyolc éve koptatom a pultot recepciósként egy forgalmas hotelben. Ez idő alatt tényleg azt hittem, mindent láttam már. A „kizártam magam a folyosóra egy szál vizes törölközőben, de a telefonom legalább nálam van” vagy a „véletlenül a széfbe zártam a műfogsorom” szintű sztorik után őszintén azt gondoltam, nem tudnak már újat mutatni. Hát, óriásit tévedtem.

Egy teljesen átlagos, szürke kedd reggel volt. A lobbyban a szokásos nyolc-kilenc óra közötti kijelentkezési káosz uralkodott. A méregdrága olasz kávégépünk úgy zúgott a háttérben, mint egy felszállni készülő Boeing, én meg épp a számlákat és a reggelis kuponokat próbáltam sorba rendezni. Ekkor lépett a pulthoz a 204-es szoba vendége.

Egy harmincas, ránézésre menedzser típusú, elegáns üzletember volt, de úgy festett, mint egy két lábon járó zombi. A szemei alatt akkora sötét karikák éktelenkedtek, hogy egy túlhajszolt panda is tisztelettel adózott volna neki. Olyan életuntan és nehezen vonszolta maga után a kis gurulós bőröndjét, mintha ólommal lett volna tele, majd úgy borult rá a pultra, mint aki az utolsó menedékét találta meg az életben. Őszintén megsajnáltam.

Felvettem a legszebb, nyolcéves rutinnal tökéletesre csiszolt, betanult mosolyomat, és a kötelező udvariassággal megkérdeztem:
– Jó reggelt kívánok! Hogy érezte magát a hotelünkben?

A pasi vett egy mély, remegő lélegzetet, lassan felnézett rám a véreres szemeivel, majd száraz komolysággal rávágta:
– Cefetül. Tizenöt percenként felébredtem az éjjel a szomszéd szobából átszűrődő ütemes dübögés hangjára.

Na, itt azért megállt bennem az ütő egy pillanatra. Az agyam azonnal pörgetni kezdte a vendéglistát... a 204-es szomszédja a 205-ös. Bumm, megvan! Abban a szobában egy fiatal nászutas házaspár szállt meg. Próbáltam elnyomni a szám szélén alattomosan bujkáló mosolyt.  Sűrű elnézések közepette a kezébe nyomtam egy ingyen „Prémium Kávé” kupont a bárba, és hevesen bólogattam, hogy természetesen kivizsgáljuk az esetet, és végtelenül sajnáljuk a kellemetlenséget. A pasi elvonszolta magát a kávézó irányába, én meg csak csóváltam a fejem, hogy mik vannak.

Alig telt el öt perc. Csendesedett a lobby, amikor halkan csendül a lift, nyílnak a fémajtók, és kilép rajta a 205-ös szoba nászutas párja. Na, ha az üzletember zombi volt, ők ketten még nála is rosszabbul festettek! A friss feleség konkrétan úgy pislogott a világba, mint aki három napja egyhuzamban energiaitalon él, de már az is cserbenhagyta. A férj meg... ő csak állt, ejtett vállakkal, és teljesen üres tekintettel, meredten bámult a semmibe, mintha épp újraértelmezné a létezését. Szó sem volt romantikus, egymáshoz bújós, csillogó szemű kijelentkezésről.

Megigazítottam a névkártyámat, kedvesen rájuk mosolyogtam, és megkérdeztem:
– Szép jó reggelt! Sikerült kipihenniük magukat?

A nő erre lassan felém fordította a fejét. A hangjában a világ összes létező fájdalma, sérelme és kimerültsége sűrűsödött össze, amikor így szólt:
– Sajnos egyáltalán nem! A szomszédos szobában egy fickó annyira hangosan, olyan embertelen hangerővel horkolt, hogy esküszöm, beleremegett a fal! Tizenöt percenként tiszta erőből át kellett dübögnünk neki a falon, hogy egy kicsit abbahagyja és legalább szusszanhassunk!

A mondat végén a férj csak némán, szenvedve bólintott egyet. Én pedig... nos, abban a pillanatban jöttem rá, hogy a pult alatti, hangszigetelt menedékhely feltalálása sürgetőbb a recepciósok számára, mint valaha. Csak mosolyogtam, némán adtam nekik is két kávékupont, és megvártam, amíg kilépnek a forgóajtón, mielőtt könnyesre röhögtem volna magam.