A csőbehúzott férj esete a plázában

A férjemmel, Gáborral plázázni nem szimpla hétvégi program, hanem egy igazi, kőkemény túlélőtúra. Extrém sport, amire lelkileg legalább annyira kell készülni, mint egy hegymászó expedícióra. Ezt persze már a kapcsolatunk legelején megtanultam, de a női lélek kifürkészhetetlen: valamiért újra meg újra elrángatom magammal, bízva a csodában.

Már jócskán benne jártunk a harmadik órában. Túl voltunk legalább tizenkét próbafülkén, végtelennek tűnő mozgólépcsőzésen, és Gábor kezében már úgy sokszorozódtak a papírszatyrok, mintha eső utáni gombák lennének. A tekintete valahol a harmadik üzlet környékén üvegesedett el végleg. Átváltott abba a jellegzetes „plázás férj-üzemmódba”, ami evolúciós szempontból is lenyűgöző: a test még mozog, a kezek automatikusan nyúlnak a szatyrokért, de a lélek már rég egy csendes, sötét barlangban pihen. Amikor a fülkék melletti kanapékon ült, már csak reflexből bólogatott. Olyan mesterien operált a sablonmondatokkal („Nagyon csinos”, „Kicsit talán szűk?”, „Nekem az előző jobban tetszett”), mintha egy magnószalagot tekert volna vissza, bízva abban, hogy a minimalizált ellenállás hamarabb elvezet a kijárathoz.

Na, de még csak most következett a nap fénypontja: a kedvenc üzletem. Ahogy átléptük a küszöböt, én új erőre kaptam, Gábor viszont azonnal kiszúrta a fülkék előtt árválkodó, gyanúsan kényelmetlen kis puffot. Akkora sóhajt hallatott, hogy a legközelebbi próbababáról majdnem lefújta a selyemsálat, majd a szatyrok súlya alatt megroggyanva lerogyott rá.

Én közben csillogó szemekkel telepakoltam a karomat vagy öt-hat különböző, reményteljes ruhadarabbal, és diadalmasan bevonultam a próbafülkébe. Behúztam magam mögött a vastag, zöld bársonyfüggönyt, letettem a fogasokat az akasztóra, de mielőtt még elkezdtem volna lehámozni magamról az utcai szettemet, megálltam a kivilágított tükör előtt. Végigmértem magam, és arra gondoltam: igazából tök jól nézek ki ma. Reggel direkt a kedvenc bordó, alakot követő ruhámat és a hozzá illő fekete magassarkút vettem fel, mert tudtam, hogy szombat lévén sok ismerőssel futhatunk össze a városban.

Ekkor villant be az isteni szikra. Úgy döntöttem, tesztelem egy kicsit drága férjem éberségét. Vártam fél percet, vettem egy mély levegőt, széthúztam a bársonyfüggönyt, kiléptem a fülkéből, és odaálltam pont elé. Felvettem egy divatbemutatós pózt, és a lehető legtermészetesebb, legártatlanabb hangon megkérdeztem:

– Hogy nézek ki?

Gábor lassan, nagyon lassan felnézett. A tekintete a semmibe révedt, látszott rajta, hogy fejben már egy jéghideg sörrel a kezében ül a tévé előtt. Az agytekervényei azonban veszettül pörögtek: nyilvánvalóan szerette volna elkerülni, hogy egy újabb tétellel csapoljam meg a családi kasszát, és szentül hitte, hogy a „kegyetlenül őszinte, de segítőkész és aggódó férj” taktikája a legrövidebb út a parkolóház felé. Megköszörülte a torkát, összevonta a szemöldökét, szinte szakértői arccal végigmért, majd határozottan rávágta:

– Drágám, ezt azonnal vedd le, nagyon nem áll jól!

Egy pillanatig csak álltam ott, és némán meredtem rá, miközben az agyam próbálta feldolgozni a hallottakat. A szomszéd puffon ülő vadidegen férfi hirtelen abbahagyta a pötyögést a telefonján, és tágra nyílt szemekkel nézett fel hol rám, hol a férjemre várva a robbanást. Én pedig, félig őszinte női dühvel, félig pedig a nevetésemet elfojtva lecsaptam Gáborra:

– Szomorodj meg, hát még át sem vettem! Ez az én ruhám, amiben reggel óta vagyok!

Gábor arca abban a másodpercben megérte volna az összes eddig elköltött pénzt. A „lebukott férj” és a „pánik” tökéletes elegye tükröződött rajta, miközben a mellette ülő idegen halkan felröhögött, de ahogy a tekintetem hűvösen, némán rávillant, azonnal megadta magát a helyzet súlyának, és apróra húzta össze magát a roskatag puffon.