A nyugalom szobra és az aszfalt kiskirálylánya

Péntek délután volt, a nap pedig úgy tűzött, mintha valaki odafent fogadást kötött volna, hogy puszta sugárzással folyékonnyá tudja-e olvasztani a pesti aszfaltot. A levegő vibrált a hőségtől, a sötétkék egyenruha pedig úgy tapadt ránk, mint valami hordozható szauna. Zsoltival, a járőrtársammal a Kertész utca sarkán álltunk.

Tudni kell Zsoltiról, hogy a világ legnyugodtabb, legrezignáltabb embere. A pulzusa valószínűleg még egy zombiapokalipszis alatt sem menne hatvan fölé. Ha egy ufó landolna a motorháztetőnkön, ő higgadtan elővenné a feljelentőtömböt, és csak annyit mondana: „Uram, a csészealjjal tilosban parkol, ráadásul lejárt a zöldkártyája.”

Én a szolgálati Skoda árnyékában próbáltam túlélni, és egyre csak a langyossá melegedett ásványvizemet húztam. Zsolti viszont kint állt a napon a neonsárga láthatósági mellényében, és mintha immunis lenne a hőgutára, rezignált faarccal vizslatta a forgalmat.

Egyszer csak vihartempóban fordult be a sarkon egy fekete, méregdrága, nyitott tetejű sportkocsi. Úgy vette be a kanyart, hogy a jobb hátsó kereke kis híján felvitte a padkát, aztán a sofőr egy kövér gázzal jelezte: övé a világ. A hangszórókból valami dübörgő tuc-tuc zene rázta a levegőt.

– Na, őt szedjük ki – bólintott Zsolti, és már lépett is az úttestre, határozott mozdulattal leintve az autót.

A kocsi egy agresszív fékcsikorgással, centikre Zsoltitól állt meg. A porfelhő lassan elült, és a volán mögött feltűnt a helyi elit egyik ékes példánya. Egy platinaszőke hölgy ült ott, akinek a műszempillája akkora volt, hogy kisebb szelet kavart, ha pislogott. A tekintetéből sütött, hogy a puszta létezésünk is sértés a számára, és miatta most biztosan lekésik egy életbevágóan fontos manikűrös időpontot.

Én kényelmesen nekitámaszkodtam a mi autónknak, keresztbetettem a kezem, és vártam a műsort. Zsolti ugyanis imádja ezeket a helyzeteket, de persze sosem mutatná ki. Odalépett a kabrióhoz, és a megszokott, gépies, tökéletesen érzelemmentes hangján belekezdett:

– Jó napot kívánok, közúti ellenőrzés. Kérem, fújja meg a szondát! – mondta, és már nyújtotta is a műszert.

A nő szeme elkerekedett. Látszott rajta, hogy a „szonda” szó hallatán egy pillanatra lefagyott a rendszere. Mi az, hogy neki? Mi az, hogy fújni? A meglepetést pillanatok alatt felváltotta a jól bejáratott „kiskirálylány” üzemmód. Teátrálisan felszegte az állát, pökhendien, felülről lefelé végigmért minket, majd felháborodottan, szinte visítva vágta Zsolti arcába a klasszikus, mindent vivő adut:

– Tudod te, hogy ki az én apám?!

Én a háttérben már beharaptam a szám szélét, hogy ne nevessek fel hangosan. Polgármester? Rendőrfőkapitány? Vagy netalántán valami helyi maffiavezér? Tűkön ülve vártam, hogy Zsolti hogyan reagál a fenyegető kérdésre.

Zsolti arca meg se rezdült. Egyetlen arcizma sem rándult össze. Ugyanolyan udvarias, rezignált és hivatalos hangon, ahogy az igazoltatást kezdte, a hölgy szemébe nézett, és a legnagyobb nyugalommal rávágta:

– Sajnos nem, hölgyem. De kérdezze meg inkább az édesanyjától!

A nő arcáról abban a pillanatban szó szerint lefagyott a smink. A szája O-alakban nyitva maradt, a pökhendiség köddé vált, csak a néma, levegő után kapkodó sokk maradt a helyén.

Én pedig feladtam a harcot. Kénytelen voltam bevetődni a járőrautóba, és magamra csukni az ajtót, mert úgy dőltem a röhögéstől, hogy a könnyem folyt, és a hasam görcsbe rándult. Zsolti viszont... Zsolti kint állt tovább, mozdulatlan faarccal, a tikkasztó napsütésben. A keze a levegőben, a szonda a nő szája előtt, és türelmesen, a világ legnyugodtabb emberének aurájával várta a fújást.