A feleség feltette a kérdést a férjének, amire azt hittük, hogy nincs jó válasz

Este tizenegy múlt. A hálószobát már csak a tévé kékes fénye és a férjem telefonjának kijelzője világította meg. Ő valami autós videót vagy végtelenített mémáradatot görgetett félkómásan, én meg elvileg egy feszült skandináv krimit néztem. Az igazat megvallva azonban a figyelmem valahol a plafon és a saját agyam rejtett, sötét zugai között lebegett.

Ismeritek ezt a fázist? Amikor a tested már hullafáradt, legszívesebben kómába zuhanna, de az agyad hirtelen felpörög, és úgy dönt, hogy pont most, az éjszaka közepén kell megválaszolni az élet nagy, eddig soha fel nem tett kérdéseit. Vajon a pingvineknek van térdük? Mit mondtam annak a srácnak 2014-ben a buszon, ami olyan irtózatosan kínos volt?

Közben oda-oda pillantottam a férjemre, aki gyanútlanul, békésen szuszogott a képernyő fölött. Éreztem a kísértést. Olyan volt, mintha egy gonosz, kis vörös manó ült volna a bal vállamon, aki egy vasvillával bökdöste a fülemet: "Kérdezd meg. Kérdezd meg most! Tudni akarod az igazat, nem? Teszteljük le!" Meg akartam tudni, mennyire szeret. De egy sima „szeretsz még?” túl unalmas lett volna. Kit kellene még belekeverni, hogy igazán komoly tétje legyen a dolognak, és izzadjon egy kicsit?

Hát persze. A drága, egyetlen, imádott anyósomat: Jolánkát.

Jolánka külön kategória az univerzumomban. Ő az az asszony, aki képes egyetlen, jól irányzott szemöldökráncolással a nullpont alá fagyasztani a levegőt, és aki szerint a „segítségnyújtás” azt jelenti, hogy részletesen elmondja, mit csinálok rosszul.

A fejemben már össze is állt a hollywoodi forgatókönyv: Mi lenne, ha én és Jolánka egy brutális rablóbanda fogságába esnénk? Egy nedves, sötét pincében ülnénk székhez kötözve... vajon kiért aggódna jobban az én drága férjecském? Tudtam, nagyon jól tudtam, hogy erre a kérdésre lehetetlen jól válaszolni. Ha engem választ, akkor megtagadja a tulajdon anyját (és mi van, ha az valahogy megérzi ezt a telepatikus ősanyai radarján?). Ha pedig az anyját választja... nos, akkor holnap reggel a kávé mellé már a válóperes ügyvédek névsorát fogom böngészni. Tökéletes, nyerhetetlen csapda. Nem bírtam ki.

Kicsit közelebb kúsztam hozzá, és finoman megböktem a könyökömmel.

– Drágám... kérdezhetek valamit? – suttogtam a legártatlanabb, legbársonyosabb, mégis a legvészjóslóbb hangomon, ami valaha elhagyta a számat.

Lefagyott az ujja a képernyőn. A telefont lassan, nagyon lassan leeresztette a mellkasára. Sóhajtott egy nagyot, olyan mélyet, amiben benne volt a világ összes férfijának több évezredes fáradtsága. Pontosan ismerte ezt a hangnemet. Tudta, hogy ez az a frekvencia, ami után ritkán következik bármi jó.

– Ezt még nagyon meg fogom bánni... de kérdezz! – mondta, és a hangjában őszinte, mélyről jövő lemondás csengett.

Na, ekkor tudtam, hogy a csapda ki van ásva, ő pedig már nyakig benne ül. Most jött a legfélelmetesebb hpotetikus kérdés, amit egy férfinak lefekvés előtt fel lehet tenni:

– Ha elrabolnának engem és az anyádat, akkor kit féltenél jobban?

Csend lett. Sűrű, tapintható csend. Olyan csend, amiben hallani lehetett volna, ahogy a porcicák taktikusan átrendeződnek a gardróbszekrény alatt. Én pedig már élesítve vártam, előre legyártva magamban a sértődött monológokat. "Tehát az anyád fontosabb?!", "Tudtam, hogy nem szeretsz eléggé!", "Akkor költözz haza a mama főztjére!"

Tibor arcán közben lezajlott a teljes érzelmi skála. A rémület, a megfeszített agyi munka és a színtiszta kétségbeesés jelei váltakoztak. Próbálta kiszámolni, melyik válasznak lesz kisebb a megtorlása. Olyan volt, mint egy sakkmester, aki rájön, hogy minden variáció matt. Aztán... a legváratlanabb, legzseniálisabb, és legéletszerűbb válasz jött:

– Nehéz döntés, de őszintén szólva a csóri rablókat.

Ott ültem, és csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Leesett az állam, és sértettség helyett hirtelen kibuggyant belőlem a nevetés. Akkorát nyerítettem, hogy a szomszéd kutyája is felébredt rá az utcán.

Mert belegondoltam. Hirtelen kristálytisztán magam előtt láttam az egészet. Jolánka egy órán belül kritizálni kezdené a rablók kötözési technikáját, én pedig valószínűleg addig magyaráznám nekik egy sarokból, hogy a bűnözői hajlamuk egyértelműen a gyerekkori traumáikban és a toxikus maszkulinitásukban gyökerezik, amíg a rablók sírógörcsöt nem kapnának.

Valószínűleg maguk hívnák ki a TEK-et, és térden állva könyörögnének a kommandósoknak, hogy azonnal vigyék be őket, csak hadd szabaduljanak tőlünk.

Tibor mosolyogva átölelt, visszavette a telefont, én pedig rájöttem: ez a férfi nemcsak túlélt egy aknamezőt, de meg is nyerte az estét.