Kiképzés délután fél ötkor az oviban: Apuka bevetésen

Délután fél öt. A Méhecske csoport ilyenkor már nem egyszerűen egy felbolydult méhkasra hasonlít, hanem sokkal inkább egy olyanra, amit előbb felráztak, majd bedobtak egy heavy metal koncert kellős közepébe. A levegőben az almalé, a megszáradt tempera és a padlóba taposott vajas kifli összetéveszthetetlen illata terjeng. Zsófika épp a harmadik réteg neonsárga ujjfestéket keni a hajába – lassan úgy fest, mint egy boldog, de enyhén absztrakt napraforgó –, Tomi pedig hangos csatakiáltások kíséretében próbál egy műanyag T-Rexet kilapítani egy sárga dömperrel.

Én a túlélésért küzdve térdelek a szőnyegen, és egy vonalzó sarkával próbálom kipiszkálni a szálak közé ragadt, azonosíthatatlan színűre gyúrt gyurmát, miközben minden idegszálammal egy negyedik, duplapörkölésű eszpresszót vizualizálok.

Ekkor halk kattanással nyílik az ajtó. Belép egy apuka.

Már messziről, a testtartásáról lerí a "küldetésen vagyok" életérzés. A tekintetében ott bujkál az a tipikus, enyhe pánikkal vegyes bizonytalanság, ami azokat a szülőket jellemzi, akik általában kimaradnak a napi délutáni "kiképzésből". Valószínűleg az anyuka ma túlórázik, esetleg fodrásznál van, őt meg ejtőernyővel ledobták a frontvonalra. Úgy manőverezik a szétszórt Duplo-kockák, a padlón heverő rajzok és a térdmagasságban rohangáló gyerekek között, mint egy tűzszerész a minamezőn: minden lépését megtervezi, nehogy rálépjen egy Pókemberre, vagy ami még rosszabb, egy gyerekre.

Nagy levegőt veszek, felegyenesedem, egy laza mozdulattal leporolom a térdemről a koszt, és magamra öltöm a legprofibb, "minden a legnagyobb rendben van" óvónénis mosolyomat.

Az apuka megáll előttem, hálásan kifújja a levegőt, mintha épp most abszolvált volna egy olimpiai akadálypályát. Kihúzza magát, és azzal a büszkeséggel, ami csak a feladatukat sikeresen teljesítő hősöknek sajátja, bejelenti:
– Jó napot! Jöttem a gyerekért!

Kedvesen bólintok, majd végignézek a termen. Van itt nagyjából tizenöt, szinte egyforma magasságú, hangosan visító, végtelenül maszatos kisember. Az a bökkenő, hogy jelenleg egyetlen apróság sem dobja el a játékát, hogy "Apuu!" kiáltással a lábába csimpaszkodjon. Mintha ott se lenne. Mivel fogalmam sincs, melyik lekváros arcú mini-tornádó tartozik ehhez a jóemberhez, a legtermészetesebb hangon, a mosolyomat egy millimétert sem ejtve felteszem a logikus kérdést:
– Értem. És megkérdezhetem, melyikük a tiéd?

Az apuka egy pillanatig némán áll. Lassan elfordítja a fejét, és megpróbálja értelmezni a káoszt. Végignéz a vadul gyurmázókon, a sarokban indokolatlanul birkózó pároson, a neonsárga hajú Zsófikán, és a dömperrel araszoló Tomin. A szemeivel kétségbeesetten keres valami ismerős vonást, egy pulóvert, amit talán ő adott rá reggel (vagy nem). Aztán lassan visszanéz rám. A szája sarkában megrándul egy izom, majd megjelenik egy alig észrevehető, csibészes félmosoly. A tekintete pajkosan megcsillan, mielőtt kiböki:

– Ne értsd félre, de nem teljesen mindegy? Holnap reggel nyolcra úgyis visszahozom.

Abban a pillanatban minden szakmaiságom elpárolgott, és olyan hangosan, szívből nyerítettem fel, hogy még a műanyag dínót gyötrő Tomi is megállt egy pillanatra, ledöbbenve figyelve, mi lelte az óvónénit. Az apuka is szélesre húzta a száját, és együtt nevettünk a délutáni óvodai lét abszurditásán.

Végül persze – egy röpke nyomozás után – sikeresen felkutattuk az igazi trónörököst. Kiderült, hogy ő volt az a kisfiú, aki a terem túlsó végében épp elmélyülten próbálta rács mögé, egészen pontosan a gyerekkonyha sütőjébe zárni a csoport kedvenc, kissé viharvert plüssmaciját. Amikor meglátta az apját, a mackó sorsa megpecsételődött a sütőben, ő pedig fülig érő, baracklekváros vigyorral rohant oda az édesapjához.