Aranka mama már majdnem meghatódott a papa vallomásától

Képzeljétek el a legtipikusabb, békebeli vasárnapi ebédet nálunk. Tudjátok, az a fajta, amikor már a kertkapuban arcon csap a rántott hús nezéhfajsúlyú illata. Aranka mama ilyenkor mindig úgy főz, mintha minimum egy megfáradt huszárezred esne be az ajtón, és nem csak mi hárman.

A menetrend mindig ugyanaz: az első tányér, aranysárgán gyöngyöző, gazdag tyúkhúsleves után (amiben a cérnametélt szigorúan házi) úgy érzed, hogy soha többé az életben nem tudsz szilárd táplálékot magadhoz venni. De persze menekvés nincs. Jön a ropogós rántott hús, a vajas krumplipüré, a tejfölös uborkasaláta, végül pedig a házi baracklekvárral vastagon megkent piskótatekercs. És persze a klasszikus zsarolás: „Olyan sovány vagy, kisunokám, mintha nem adnának enni abban a nagyvárosban, vegyél még egy szeletet, direkt neked sütöttem!”

Szóval ott tartottunk, hogy a gigantikus lakoma után mindenki a puszta túlélésért és a ránk telepedő, ólmos kajakómával küzdött a nappaliban. Én a plüssfotelba roskadva, a nadrágom legfelső gombját diszkréten kigombolva próbáltam nyitott szemmel kómázni. Tata és Aranka mama a megszokott helyükön, a kanapén ültek egymás mellett. Ők már vagy ötven éve házasok, és a kapcsolatuk leginkább egy véget nem érő, zseniálisan megírt stand-up comedyhez hasonlít. A nap 24 órájában profi szinten, de mély szeretettel zrikálják egymást; ez az ő saját, titkos szeretetnyelvük.

A szobában békés, délutáni félhomály uralkodott. A tévében valami unalmas, romantikus film ment teljesen lehalkítva, a sűrű csendet csak a régi, ingás falióra komótos ketyegése törte meg.

Tata hirtelen megköszörülte a torkát. Átnézett Mamára, és a tőle megszokott, folyamatosan ironizáló tónus helyett egy sokkal komolyabb, mondhatni drámai hangot ütött meg. Én a fotelből, félig lehunyt szemmel rögtön tudtam, hogy valami készül. Ha az én nagypapám érzelgősnek tűnik, ott mindig lapul valami hatalmas csavar a történetben.

Lassan felemelte a saját kezét, elgondolkozva ránézett a megkopott karikagyűrűjére, majd mélyen Mama szemébe fúrta a tekintetét. Megfogta a kezét, és szokatlanul lágy, mély hangon megszólalt:

– Arankám... arra kérlek, hogy ha majd egyszer meghalok, semmiképp ne vedd le a jegygyűrűmet!

A levegő megfagyott a szobában. Mama arcán őszinte meglepődés suhant át, és egy pillanatra még mitnha meg is hatódott volna. Kedvesen ráemelte a tekintetét, és látszott rajta: tényleg elhitte, hogy valami gyönyörű, romantikus vallomás következik ennyi évtizednyi házasélet és csipkelődés után.

– De miért? – kérdezte őszinte kíváncsisággal, olyan lágy hangon, amit talán a hetvenes évek óta nem hallottam tőle.

Tata arca teljesen rezzenéstelen maradt. A tartása komoly volt, egyedül a szeme legeslegsarkában bujkált az a tipikus, huncut, csibészes mosoly, amit csak a beavatottak vesznek észre. Hatásos szünetet tartott, majd kimérten válaszolt:

– Mert azt szeretném, hogy ha majd ott állok a mennyország kapujában, Szent Péter is rögtön lássa, hogy én már megjártam a poklot.

Én abban a pillanatban hangosan felhorkantottam, és majdnem megfulladtam a torkomon akadt utolsó falat piskótatekerccsel. Úgy kellett a szám elé kapnom a kezem, hogy ne nyerítsek fel hangosan.

Mama arcáról a romantikus áhítat a tizedmásodperc tört része alatt párolgott el. A meghatottságot felváltotta a jól ismert, zsémbes tekintet. Kihúzta a kezét Tata szorításából, egy hatalmas, teátrális sóhajtás kíséretében az égre emelte a tekintetét, majd beletörődve legyintett egyet.

– Ó, te vén lökötő... – mondta, de hiába próbált szigorúnak tűnni, a szája sarkában ott bujkált egy apró, elfojthatatlan mosoly.

Tata pedig csak hátradőlt a kanapén, összekulcsolta a kezét a mellkasán, és elégedetten nyugtázta, hogy megint sikerült mosolyt csalnia a család arcára.