A nagyfőnök emelte a tétet az állásinterjún

Több mint két évtizede koptatom már a marketingszakmát, túl vagyok több száz kampányon, tucatnyi válságkommunikáción és annyi kiégett kávéfőzőn, hogy meg sem tudom számolni. Azt hittem, engem már semmi sem tud meglepni. Tévedtem. A legutóbbi interjúm után még nekem is úgy kellett visszatolnom az államat a helyére.

A szituáció a legszokványosabbak egyike volt: kerestünk egy Junior Marketinges asszisztenst. A hangzatos titulus nálunk nagyjából annyit tesz, mint a Facebook-posztok monoton ütemezése, a hírlevelek kiküldése, és – ami talán a legfontosabb – az iroda lelkét adó kávégép napi szintű életben tartása és vízkőtelenítése. A jelentkezők többsége a megszokott sormintát hozta: frissen végzett egyetemisták, remegő gyomorral, és pontosan nulla perc valós piaci tapasztalattal.

Ekkor nyílt az ajtó, és belépett Zsófi.

Nem egyszerűen bejött, ő megérkezett. Olyan elsöprő, vezérigazgatói magabiztossággal foglalt helyet a velem szemben lévő széken, mintha minimum az ő neve lenne aranybetűkkel gravírozva a cég bejárati ajtaján. A CV-je persze dizájnos volt, de a tartalma... nos, az egyetemi beadandó projektjeit olyan grandiózus, világraszóló sikerként tálalta, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt. Később, a portfólióját lapozgatva kiderült: a "virális social media kampány", amiről negyed órát zengett, egyetlen, közepesen effektezett Canva-poszt volt, amit összesen három lájk ért el (amiből az egyik valószínűleg az édesanyjáé volt, a másik meg egy boté, de hát a kínos részletekbe tényleg ne menjünk bele). Éreztem, hogy ebből egy nagyon hosszú fél óra kerekedik, de vettem egy mély levegőt, és udvariasan végighallgattam az önfényezést.

Aztán elérkeztünk a kritikus, mindent eldöntő pillanathoz, amikor az üres, de hangzatos szavak puffogtatása után végre a pénzre terelődött a szó.

– Mi lenne a fizetési igénye így, abszolút pályakezdőként? – kérdeztem, próbálva megőrizni a leginkább professzionális, rezzenéstelen arcomat.

Zsófi megigazította a haját, hátradőlt, és a világ legtermészetesebb hangján, mintha csak laktózmentes tejet kérne a reggeli matchájába, rávágta:
– Havi nettó egymillió forint. Plusz természetesen egy céges autó, és kötetlen munkaidő, mert én home office-ban sokkal kreatívabban tudok kiteljesedni.

A csend hirtelen nagyon nehézzé és sűrűvé vált az irodában. Nekem először le kellett nyelnem egy forró korty kávét, és minden önuralmamat össze kellett szednem, nehogy a billentyűzetemre köpjem. Amikor sikerült stabilizálnom a légzésemet, úgy döntöttem: ha ő ennyire bátran, blöffölve játssza ezt a pókerpartit, akkor én is emelem a tétet.

– Tudja mit, Zsófi? – kezdtem, és hagytam, hogy a hangom egy sokkal komolyabb, megfontoltabb tónust vegyen fel. Összekulcsoltam a kezemet az asztalon, és mélyen a szemébe néztem. – Nekem lenne egy ennél is sokkal jobb ajánlatom önnek. Mit szólna, ha kezdésként kapna rögtön havi nettó kétmilliót? Ráadásul adunk évi három hónap fizetett szabadságot, hogy kipihenje a kreatív fáradalmakat, a céges autó pedig nem holmi kisautó lenne, hanem egy vadonatúj, full extrás S-osztályos Mercedes, masszázsüléssel.

Zsófi szeme hatalmasra nyílt, és szabályosan felcsillant. Elhitte. Komolyan, őszintén elhitte, hogy megütötte a főnyereményt. A tekintetében már láttam megcsillanni a naplementét, ahogy a Mercivel átszeli a várost a frissen posztolt Insta-sztorijában. 

– Ez maga az álom! Ugye, csak viccel?! – kiáltotta boldogan.

Itt volt az ideje, hogy kipukkasszam a lufit, és véget vessek ennek a szürreális álomvilágnak. Hátradőltem a székemben, és egy fáradt félmosollyal csak ennyit válaszoltam:

– Maga kezdte!

És szinte hallottam azt a hatalmas, tompa koppanást, ahogy leesett neki a tantusz, a Mercedes illúziója pedig darabokra tört az iroda padlóján.