Az új doktornő hatására felbolydult a fogászati rendelő

Ez a reggel még a szokásosnál is pörgősebben indult nálunk a fogászaton. Még csak kilenc óra volt, de én már a harmadik kávémat próbáltam magamba diktálni a pult mögött, több-kevesebb sikerrel, mivel a telefon úgy döntött, hogy ma megdönti a csörgési világrekordot. Miközben a bal kezemmel egy akut gyökérkezelést próbáltam bezsonglőrözni a betelt naptárba, a jobb szememmel a váróban ülő, feszengő pácienseket figyeltem.

A fogászatunk indulása óta a felállás betonbiztos: van két sokat látott, őszülő halántékú, rutinos férfi orvosunk. Ők a mi „két öreg rókánk”, Dr. Székely és Dr. Horváth sokat látott, mélyen tisztelt, kissé morgós, de aranykezű férfi orvosok. Fejből tudják a fél város fogászati kórtörténetét, a páciensek pedig szinte családtagként ragaszkodnak hozzájuk. Pár hete viszont felbolydult a mi kis kiszámítható ökoszisztémánk. Csatlakozott a csapathoz Dr. Balogh Lili, egy fiatal, frissen végzett, hihetetlenül lelkes és nem mellesleg rendkívül csinos doktornő. Amióta ő itt van, rejtélyes módon megnőtt az olyan férfi páciensek száma, akik eddig a fogkefét is csak tisztes távolból ugatták meg, de hirtelen sürgős esztétikai fogkő-eltávolításra lett szükségük.

És pontosan itt jön a képbe Kovács úr.

Kovács urat lassan kereken húsz éve tudhatjuk a törzspácienseink között. Egy végtelenül rendes, jó kedélyű, enyhén pocakosodó középkorú családapa, akinek az arca mindig mosolyra áll. A tipikus jóravaló férj, aki sosem rejtette véka alá – sőt, büszkén hangoztatta –, hogy otthon a felesége, a határozott kezű Marika az igazi vezérigazgató. „A mi házasságunkban teljes az egyetértés: én keresem a pénzt, Marika pedig megmondja, mire költsem” – szokta volt mondani nevetve.

Ma reggel pontban tíz perccel tíz előtt nyílt az üvegajtó, és Kovács úr besétált. Széles, teátrális mosollyal rátámaszkodott a recepciós pultra, miközben összedörzsölte a tenyerét:

– Jó reggelt, drága! Eljött az idő, egy időpontot szeretnék kérni a szokásos éves karbantartásra. Ne hagyjuk elvadulni a terepet!

Elmosolyodtam, és már nyúltam is az egérhez. Fejben már sakkoztam is: Kovács úr Székely doktorhoz jár az ősidők óta, a doktor úr ismeri minden tömését és koronáját.
– Persze, Kovács úr, máris nézem. Jövő kedd délután három óra jó lesz a doktor úrnál? Pont van egy felszabadult félórám.

Erre azonban váratlan dolog történt. Kovács úr nem bólintott rá azonnal, ahogy szokott. Ehelyett egy picit közelebb hajolt a pulthoz, körbenézett a váróteremben – mintha csak attól tartana, hogy a felesége hirtelen előugrik a fikusz mögül –, majd csibészes mosollyal a fejét rázta.

– Ne haragudjon, drága, de... – suttogta teljesen határozottan – Mindenképpen az új doktornőhöz akarok bekerülni!

Kicsit meglepődtem. Megállt a kezem a billentyűzet felett, a kurzor pedig értetlenül villogott a képernyőn. Nálunk a törzspáciensek hűsége legendás – aki egyszer megszokta Dr. Székely baritonját és mentolos illatát, az nem vált, pláne nem két évtized után.

Felnéztem a meglepően elszánt Kovács úrra.
– Csak nem? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, miközben egy halvány mosoly bujkált a számat szélén. – Van ennek valami különleges oka?

Kovács úr arca egyetlen pillanat alatt komolyra fordult. Kihúzta magát, színpadiasan vett egy mély levegőt, mintha élete legfontosabb kinyilatkoztatására készülne. Széttárta a karját, majd olyan átéléssel mondta ki a választ, amit egy Shakespeare-színész is megirigyelt volna:

– Drágám... Szeretném legalább egyszer az életben azt hallani egy nőtől, hogy "nyissa ki a száját", ahelyett, hogy "fogjam be"!

A harmadik eszpresszóm majdnem a monitoron végezte. Kovács úr diadalmas mosollyal nyugtázta a hatást, és boldogan, emelt fővel távozott az új, kedd délutáni időpontjával a zsebében.