Horgász a pácban

Lali úgy vágta be maga mögött az előszoba ajtaját, mint egy fáradt, de dicsőséges hadvezér, aki épp most igázta le a zord és könyörtelen vadont. A rajta lévő húsz zsebes, terepszínű horgászmellényben több volt a karabiner, az iránytű és a bontatlan svájci bicska, mint egy átlagos hegymászó bázistáborban. Kezében olyan profi karbonbotokat szorongatott, amik eddig legfeljebb a horgászbolt neonfényét látták, igazi folyóvizet soha. Az egyiken még a vonalkód is fityegett, de azt gondosan a tenyerébe rejtette.

Arcára mesterien rákente a "kemény férfimunka" meggyötört, de büszke fáradtságát. Ahogy belépett, enyhén húzta a bal lábát – mintha egy hősies küzdelem során rándult volna meg –, és ügyelt rá, hogy a sarki kocsma melletti pocsolyából gyűjtött sár jól láthatóan rászáradjon a vadonatúj, vízálló túrabakancsára. Biztos, ami biztos.

A felesége, Kinga a folyosó végén állt. Lazán a komódnak támaszkodott, kezében egy bögre teával, és olyan higgadt, metsző tekintettel mérte végig a férjét, ami egy sokat látott bombaszakértőnek vagy egy repülőtéri vámtisztnek is dicséretére vált volna. Nem volt rajta sem mosoly, sem harag, csak a puszta, analitikus figyelem.

– Hú, szívem, micsoda küzdelem volt! – fújtatott Lali, miközben teátrális sóhajjal letette a horgászládát a szőnyeg mellé. – Ha tudnád, min mentünk keresztül... A természet lágy öle, a vérszívó szúnyoghadak, a puszta túlélés! De megérte, minden perce megérte.

Kinga némán kortyolt egyet a teájából. Lali érezte, hogy a csend kezdi nyomni a vállát, így rátett még egy lapáttal:

– Tibcsivel úgy fogtuk a pontyokat, mint a gép. A nap égette a bőrünket, de mi csak álltuk a sarat! Majdnem be is húzott egy kapitális harcsa... esküszöm, akkora volt, mint egy tengeralattjáró! Ketten kellett tartanunk a botot a parton, a damil meg csak úgy visított!

Kinga továbbra sem szólt, csak a bal szemöldöke kúszott feljebb egyetlen, alig észrevehető apró millimétert. Lali orrát hirtelen megcsapta a saját, friss, drága aftershave-jének illatának és a jellegzetes kocsmaszag keveréke, ami nyomokban sem emlékeztetett a Duna-part iszapjára. Úgy érezte, a gondosan felépített alibi talán egy picit meginog. Úgy döntött, a legjobb védekezés a gyanútlan, támadó jellegű érdeklődés. Gondolta, bedob egy ártatlan kérdést, hogy elterelje a figyelmet a hűtőtáskában elterelje a figyelmet a hűtőtáskájában lapuló, fagyasztott, vonalkódos szupermarketes hekkről.

– Na és itthon? Történt valami a hétvégén, amíg Tibcsivel elvonultunk egy kicsit horgászni? Tudod, csak hogy kiszellőztessük a fejünket.

Kinga hangja sima volt, mint a tükörjég a tavon, mielőtt recsegve beszakad a gyanútlan korcsolyázó alatt:

– Semmi különös. Csak Tibcsi felesége, a Zsuzsi telefonált.

Lali gyomra egy pillanatra liftezni kezdett. Egy láthatatlan jégkéz markolta meg a torkát, de rutinos „túlélőként” próbálta tartani a pókerarcot.

– Igen? – préselte ki magából egy erőltetett, laza mosollyal. – És mit akart?

Kinga ajka halvány, szánakozó, mégis diadalmas mosolyra húzódott. Letette a teásbögrét a komódra, majd kimérten, minden szót alaposan megnyomva ledobta a taktikai atomot:

– Csak elmondta, hogy a drága férje, a te harcostársad... már egy hete kórházban fekszik, mert múlt kedden elesett az elektromos rollerrel és szilánkosra törte a bokáját.

Az előszobában hirtelen olyan sűrű, néma csend lett, hogy szinte hallani lehetett, ahogy Lali agyában csikorogva, füstölve leállnak a fogaskerekek.

A képzeletbeli kapitális harcsa, a férfias küzdelem az elemekkel és a gondosan, hetekig megkoreografált kártyapartis alibi egyetlen pillanat alatt porladt finom hamuvá a vasárnap esti levegőben. Lali pislogott egyet. Aztán még egyet. Szemei enyhén kidülledtek, miközben kétségbeesetten próbálta felmérni, hogy létezik-e az univerzumban olyan kvantumfizikai anomália, vagy párhuzamos idősík, amelyben Tibcsi egyszerre fekszik nyakig gipszben a traumatológián, és tekeri izzadva a damilt a Duna-parton.

Egy örökkévalóságnak tűnő másodperc telt el.

– Hát... – nyelt egy hatalmasat Lali. A hangja úgy szólt, mintha smirglipapíron csúszott volna végig. Az egyik méregdrága, érintetlen horgászbot lassan, megadón kicsúszott az izzadó tenyeréből, és tompa puffanással landolt a padlón.

Felnézett a feleségére, belevillantotta a legártatlanabb kisfiús nézését, és megpróbálta a lehetetlent:

– Tudod... tudod, hogy a Tibcsi milyen. Ő egy... igazi harcos. Egy spártai. Begipszelt lábbal is... mankóval... kijött a kórházból az éjszaka közepén. Csak azért, hogy fogja nekem a szákot a sötétben. Ilyen egy igaz barát, Kinga. Ezt te nem értheted.