Lali szomszéd mesterkurzusa házasembereknek
Gyönyörű, harmatcseppes szombat reggel volt, az a fajta igazi, békés, háborítatlan hétvégi idill, amiért az ember hétfő hajnaltól péntek délutánig összeszorított foggal küzd a mókuskerékben. A nap épp csak átküzdötte magát a kert végi öreg cseresznyefa sűrű lombjain, aranytallérokat szórva a harmatos fűre. A levegőben a frissen vágott pázsit, a nyíló nyári orgona és a távolból átszűrődő, nagyon diszkrét pirítós illata keveredett.
Épp a gőzölgő, fekete kávémat szürcsölgettem a teraszon a kedvenc, csorba szélű bögrémből, aminek a fülét már legalább háromszor ragasztottam vissza pillanatragasztóval. Hátradőltem a kerti székben, és a létezés legmélyebb, legkellemesebb kérdésein filozofáltam: vajon tényleg elő kéne venni a fészerből azt a nyavalyás fűnyírót? Vagy talán ráér délután, amikor már felszáradt a harmat? Esetleg jövő héten. Vagy jövő hónapban. Végül is, a méhek szeretik a lóherét.
Ebben a tökéletes, már-már buddhista szerzeteseket megszégyenítő zen-közeli állapotban hasított bele a csendbe egy hatalmas, apokaliptikus, világfájdalmas sóhajtás a kerítés felől. Olyan hangja volt, mintha egy ízületes, megfáradt grizzlymedve és egy lassan leeresztő, lyukas hőlégballon sóhajtott volna fel egyszerre, némi asztmás felhanggal.
Odanéztem. A szomszédom, Lali olyan letargikus pózban támaszkodott a kerítésnek, mintha az imént közölte volna vele az ENSZ Biztonsági Tanácsa, hogy holnaptól az egész bolygón végleg betiltják a jéghideg csapolt sört, a pörköltszaftot és a Bajnokok Ligáját. A válla erőtlenül lógott, a tekintete üvegesen, minden életkedvet mellőzve meredt egy gyanútlan, sárga pitypangra a lába előtt. Olyan sötét, megmásíthatatlan gyász sugárzott belőle, hogy arra a pillanatra még a cinkék is abbahagyták a csicsergést a diófán, a szomszéd macskája pedig abbahagyta a mosakodást, és döbbenten meredt rá.
Lassan, mintha aknamezőn járnék, leraktam a bögrémet a kerti asztalra, és óvatosan közelebb sétáltam a kerítéshez. A fejemben már pörögtek a forgatókönyvek. Gondoltam, biztos valami egészen tragikus, sorsfordító kataklizma történt.
Tönkrement a húszéves Passat motorja? Csőtörés volt náluk az éjszaka, és elúszott az egész barkácspince a féltve őrzött szerszámkészlettel? Vagy – ne adj' isten – kimosta az asszony a nyertes kaparós sorsjegyet a nadrágzsebben?
– Mi a baj, szomszéd? Miért lóg az orrod a begóniákig? – kérdeztem őszinte, mély aggodalommal a hangomban, már azon gondolkodva, hogy átnyújtom neki az otthoni pálinkatartalékomat.
Lassan, mintha többmázsás betonvasakat cipelne a nyakán, felém fordította a borostás arcát. Még a szája széle is lefelé görbült, a szemei pedig egy Shakespeare-dráma főhősének utolsó, haláltusás gyötrelmét tükrözték, amikor drámai lassúsággal, rekedtes hangon kipréselte magából a választ:
– Mert a feleségem... – tartott egy hatásszünetet, amitől a vér is meghűlt az ereimben – ...két hétre el akar utazni az anyjához.
Pislogtam egyet. Aztán még egyet. Olyan volt, mintha fejbe vertek volna egy tepsi zserbóval. Hirtelen egyszerűen nem tudta az agyam feldolgozni a beérkező információt.
Magamban már lőttem volna fel az ünnepi tűzijátékot a helyében, és bontottam volna a legdrágább pezsgőt. Két egész hét? Egyedül?! Egyedül a házban?! Hiszen az a korlátlan távirányító-monopólium, a pizzadobozokból épített piramisok kora a dohányzóasztalon! Akciófilmek ötvenes hangerőn hajnali kettőkor! És senki, de szó szerint senki sem szól rá az emberre, ha nem hajtja le maga után a WC-ülőkét, ha vacsorára egy rúd kolbászt hagymával, vagy ha a levetett zokni véletlenül a szennyestartó mellé esik, és ott is marad csütörtökig.
Hát ez a házasemberek lottóötöse! Az ígéret földje! Az El Dorado! Erre ez az ember itt áll a verőfényes napsütésben, és úgy fest, mintha a világ összes fájdalma az ő vállát nyomná. Egyszerűen nem tudtam hova tenni a dolgot, a kognitív disszonancia szétfeszítette a koponyámat.
– És te most... te most tényleg ezért vágsz ilyen fancsali arcot? – kérdeztem tőle hitetlenkedve, keresve a kamerákat, hogy nem valami átverős műsorba kerültem-e.
Erre Lali még jobban, egészen a földig megeresztette az arcizmait. Óvatosan, a szeme sarkából hátranézett a konyhaablak felé, meggyőződve róla, hogy a neje nem figyeli-e, majd rám nézett.
Az a tekintet, amit akkor kaptam, be kéne vonuljon a történelemkönyvekbe. Benne volt minden: az a végtelenül sokatmondó, évtizedeket túlélt, sokat tapasztalt, ravasz veterán férj-tekintet. Egy pillanatra mélyen a szemembe nézett, majd halkan, szinte a szél susogásába rejtve, de a legnagyobb komolysággal és tanítói szigorral felsóhajtott:
– Zolikám, te ezt nem értheted! Muszáj, mert különben nem megy el.
És ezzel a mondattal, miközben a szeme sarkában egy ezredmásodpercre megcsillant a zseniknek, az Oscar-díjas színészeknek és a sakkmestereknek kijáró, pajkos kis fény, lassan sarkon fordult. Majd a legmélyebb, legszívbemarkolóbb gyász lassú, csoszogó lépteivel, a vállát gondterhelten ejtve visszaindult a házba, hogy folytassa a szenvedést a szabadságoltárán. Én pedig csak álltam ott a bögrémmel, és némán tisztelegtem a Mester előtt.
