A feleségem "nem" az a féltékeny típus
Tudjátok, én tényleg imádom a feleségemet. Gyönyörű, okos, házias… de van egy aprócska hibája. A féltékenysége egyszerűen nem e világi. Olyan dimenziókban mozog, amit még az euklideszi geometria sem tudna magyarázni.
A múlt hónapban például arra ébredtem, hogy hajnalok hajnalán izomból oldalba vág. Felriadok, kérdezem, mi a baj, betörtek? Erre ő könnyes szemmel, dühösen rám förmed: „Láttam, hogyan smároltál azzal a vörössel a tengerparton!” Mondom neki, szívem, öt éve nem voltunk tengerparton, és a legvörösebb dolog, amit mostanában a számhoz emeltem, az a tegnapi pörkölt szaftja volt. Persze rögtön kiderült, hogy álmodta. De azért nekem utána egész vasárnap vezekelnem kellett valamiért, amit az ő tudatalattijában követtem el!
Vagy ott volt a múlt heti eset, amikor a laptopomról rendelni akartam egy új fúrót, és felugrott egy hírlevél a képernyő sarkában. Tudjátok, az a teljesen automatikus, sablonos fajta. A feladó: „Katalin az ügyfélszolgálattól”. A tárgy pedig: „Különleges ajánlat csak neked, Péter!” Reni pont a hátam mögött állt a kávéjával. Egy pillanat alatt akkora csend lett a nappaliban, hogy tisztán hallottam a saját szívverésemet. Aztán jött a fagyos számonkérés: „Ki az a Katalin?! És mióta küldözget neked különleges ajánlatokat a hátam mögött?!” Hiába nyitottam meg az e-mailt és mutattam meg neki, hogy ez egy barkácsáruház hírlevele, a „különleges ajánlat” pedig egy tíz százalékos kupon egy akciós fűkaszára. Nem hatotta meg. A végén tüntetőleg le kellett iratkoznom a hírlevélről, és meg kellett ígérnem, hogy ezentúl még a webshopokban is csak a vezetéknevemen regisztrálok.
Már ott tartok, hogy a sarki pékségben is a cipőm orrát bámulom, miközben kérem a kiflit. Nehogy a Marika néni – aki mellesleg hatvankét éves és három unokája van – túl kedvesen adja vissza a visszajárót, mert abból is biztosan az jönne le, hogy van köztünk valami.
Szóval, mindezek után azt gondoltam, engem már nem érhet meglepetés. De a tegnapi nap... az mindent vitt.
Tényleg csak a munkából jöttem haza. Semmi extra. Kicsit nagyobb volt a dugó, meg egy néni nagyon lassan ment át a zebrán. Az eredmény: hajszálpontosan öt percet késtem a szokásoshoz képest.
Nyitom az ajtót, a táska még a vállamon, a kulcs a kezemben. Belépek, és ő már ott áll az előszobában. Csípőre tett kézzel, a szemei pedig úgy szikráznak, hogy egy kisebb falut el lehetne vele látni árammal.
– Már vagy 5 perce itthon kellett volna lenned! – vágta egyből a fejemhez, esélyt sem adva, hogy legalább köszönjek. – Merre jártál?!
Na, itt azért bennem is elpattant valami. Egy fárasztó munkanap után, a dugóban araszolás után, egyszerűen kikívánkozott belőlem a józan ész. Vettem egy mély levegőt, letettem a kulcsot, és a lehető legőszintébb döbbenettel csak ennyit mondtam:
– Te jó ég! Nem ismerek nálad féltékenyebb nőt!
Azt hittem, ez majd kizökkenti. Hogy rájön, mennyire abszurd, amit csinál. Egy normális univerzumban talán elmosolyodik, vagy legalább legyint egyet. De mondtam már, a feleségem logikája más síkon mozog.
Reni arca hirtelen még jobban eltorzult a felháborodástól. Egyenesen a szemembe nézett, és a világ legnagyobb komolyságával, sértődötten ezt visította az arcomba:
– Szégyelld magad! Szóval akkor te több nőt is ismersz?!
...Ott álltam, táskával a vállamon, és rájöttem, hogy a sakk-mattot nem csak a táblán lehet megkapni.
