A barátnő bekérdez egy csésze latte avokádó mellett

Valószínűleg mindenkinek van egy olyan barátnője, akinek a diszkrécióról kábé annyi fogalma van, mint nekem a spórolásról. Vagyis semmi. Az én esetemben ezt a barátnőt Reninek hívják, az én "spórolási" technikám pedig nagyjából kimerül abban, hogy a drágábbik cipőt veszem meg, mert azon nagyobb az árengedmény, tehát tulajdonképpen pénzt keresek vele.

Szóval, egy borongós kedd délután beültünk a kedvenc, indokolatlanul túlárazott kézműves kávézónkba. Én épp egy olyan laktózmentes, mandulatejes, háromszor csavart latte avokádót szürcsöltem, Reni meg mellettem látványosan fészkelődött a székében. Látszott rajta, hogy valami nagyon fúrja az oldalát. Olyan volt, mint egy vadászkutya, aki szimatot fogott, csak ő nem szarvasgomba után kutatott, hanem a szaftos pletykák után.

Az (új) pasim, Gábor, már egy ideje terítéken volt. Gábor egy tündér. De tényleg. Főleg azért, mert lassan hat hónapja nézi végig a mindennapos harcomat a futárszolgálatokkal. Múlt héten, amikor zsinórban a harmadik csomag érkezett a "kihagyhatatlan, életbevágóan fontos" szezonális leárazásokról, csak annyit kérdezett egy mély sóhaj kíséretében: „Szívem, tényleg szükséged volt arra a LED-es, bluetooth-os arctisztító izére, aminek applikációja van?” (A válasz természetesen igen volt. Honnan máshonnan tudnám, hogy az arcom bal felét nem masszírozom elég körkörösen?)

Reni persze eddig csak a felszínt kapargatta, de ismertem a tekintetét. A csevegésünk kezdett abba az irányba terelődni, amit ő "baráti érdeklődésnek", a büntetőjog pedig "indokolatlan magánéletsértésnek" nevezne.

Végül nem bírta tovább. Szélesen elmosolyodott, nekidőlt az asztalnak, és bedobta a csalit:
– Milyen együtt az új pasiddal?
– Piszkosul jó! – vágtam rá őszintén, és vissza is mosolyogtam.

De Renit persze nem a lelki kapcsolódásunk és a mély, éjszakába nyúló beszélgetéseink érdekelték. Ő a lényegre akart térni. Kicsit közelebb hajolt az asztal felett, lejjebb vitte a hangját, mintha valami szigorúan titkos állami aktáról kérdezne:
– Azt hallottam, hogy durván tele van. Ez igaz? – kérdezte azzal a finom és nőies tapintattal, ami egy láncfűrészt is zavarba hozott volna.

Erre a kérdésre azért egy pillanatra megállt a levegőben a kávéscsésze a kezemben. Kicsit forgattam a szemem ezen a roppant kifinomult kérdésfeltevésen, de aztán eszembe jutott a gardróbom, a legutóbbi bankszámlakivonatom, és az a tény, hogy Gábor a múltkor szó nélkül kifizette a "csak beugrom egy rúzsért" Douglas-es ámokfutásomat. Győzött az önkritika. Végül is, egy igazi, két lábon járó pénznyelő automata vagyok, ha a leárazásokról van szó.

Ránéztem Renire, tartottam a hatásszünetet, majd a legkomolyabb arccal, amit csak elő tudtam húzni, így feleltem:
– El sem hinnéd, hogy mennyire! Már fél éve együtt vagyunk, és még mindig van pénze!