Példátlan mértékű vagyonkoncentráció
A legfrissebb gazdasági elemzések szerint példátlan mértékű vagyonkoncentráció és átrendeződés zajlik Magyarország legtehetősebb rétegében. Az Orbán-korszak elmúlt másfél évtizede alapjaiban írta át a hazai milliárdosok toplistáját, és olyan léptékű gyarapodást hozott a kormányközeli elit számára, amelyre a rendszerváltás óta nem volt példa.
A hazai vagyonosodási folyamatokat vizsgáló adatok alapján a legbefolyásosabb üzletemberek összvagyona mára csillagászati összegeket ér el. A Forbes és a hazai gazdasági kiadványok legfrissebb rangsorai szerint az 50 leggazdagabb magyar együttes vagyona már meghaladja a 9000 milliárd forintot. Ez az elképesztő tőkeösszeg több mint a kétszerese a teljes magyar állami egészségügyi kiadásoknak, és jól mutatja, hogy a gazdasági növekedés gyümölcsei rendkívül szűk körben összpontosulnak.
A folyamat leglátványosabb szimbóluma Mészáros Lőrinc felemelkedése. A korábbi felcsúti polgármester és vállalkozó mára nemcsak Magyarország legvagyonosabb embere, de a nemzetközi dollármilliárdosok elit ligájába is stabilan beágyazódott. Vagyonát jelenleg mintegy 1749 milliárd forintra (több mint 5 milliárd dollárra) becsülik, amivel a globális gazdaglistán is előkelő helyet foglal el. Érdekesség, hogy a NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) előtti időszakban, 2011-ben még mindössze 21 millió forintos megtakarítással rendelkező üzletember vagyona az Orbán-kormányok alatt több százezerszeresére növekedett.
A növekedés üteme a magyar gazdaság egészéhez mérten is rendkívüli. Míg a hazai GDP nominális értéken nagyjából a háromszorosára bővült az elmúlt másfél évtizedben, a vezető kormányközeli oligarchák és üzletemberek tőkéje ennek ezerszeresével gyarapodott. Ez a látványos vagyonrobbanás elsősorban olyan stratégiai ágazatoknak köszönhető, mint az építőipar, az energetika, a bankszektor (különösen az MBH Bank fúziója) és a turizmus, ahol a szereplők jelentős állami és uniós megrendelésekhez jutottak.
Az Orbán-korszak gazdaságpolitikája ugyanakkor nemcsak a kiválasztott kevesek felemelkedéséről szól, hanem a korábbi piaci struktúrák tudatos átrendezéséről is. A toplisták történelmi visszatekintései rávilágítanak arra, hogy a 2010 előtti elit jelentős része háttérbe szorult vagy teljesen kiszorult a legbefolyásosabbak köréből. A hagyományos piacgazdasági alapokon felemelkedett szereplők helyét átvették azok a tőkeerős konglomerátumok, amelyek tevékenysége szorosan összefonódik a politikai döntéshozatallal.
Míg a lista élén hosszú évekig érinthetetlennek tűnő bankvezér, Csányi Sándor mára a harmadik helyre csúszott vissza a dinamikusan növekvő Veres Tibor mögött, addig a kormányzati holdudvar újabb generációja – köztük Tiborcz István és Jászai Gellért – rohamléptekkel zárkózik fel az élbolyhoz.
A strukturális átrendeződés kritikusai szerint a jelenlegi magyar modell nem a klasszikus piaci versenyen, hanem a politikai hűségen és a célzott forráselosztáson alapul. Az így létrejött nemzeti tőkésosztály megítélése megosztja a közvéleményt: a kormányzat a hazai tulajdonú nagyvállalatok megerősödéseként és a külföldi függőség csökkentéseként tálalja a folyamatot, míg a független elemzők a piaci verseny torzulására és a rendszerszintű korrupcióra figyelmeztetnek. Az mindenesetre vitathatatlan, hogy a jelenlegi politikai éra tartósan és visszafordíthatatlanul átrajzolta Magyarország gazdasági térképét.