Kockázatok és (visszafordíthatatlan) mellékhatások

Harmadik napja küzdöttem a klasszikus, megsemmisítő erejű férfináthával. Őszintén szólva, a kezdeti halálfélelmet leszámítva, titkon egyáltalán nem bántam a dolgot. Az elmúlt hónapok sűrűek voltak: a gyárban egy véget nem érő kapacitásbővítési projekt vitte el minden energiámat, itthon pedig a hétvégéimet házfelújítási munkálatok emésztették fel.

A kanapén fekvés, a forró tea és a csend olyan luxusnak tűnt, amiről már rég lemondtam. A feleségem persze reggelente sajnálkozó – bár némileg gyanakvó – pillantásokkal hagyott magamra, mielőtt elindult, a kislányunk pedig még egy rajzot is készített nekem, hogy hamarabb meggyógyuljak. Én pedig úgy kalkuláltam, hogy ez a heroikus küzdelem a vírusokkal simán eltart még legalább a jövő hét közepéig. Pihenek, alszom, és talán még a kedvenc sorozataimmal is utolérhetem magam.

Mivel azonban a táppénzes papír kellett a terveim megvalósításáhot ezért erőt vettem magamon, és bevonszoltam magam a rendelőbe. Odabent a legmegtörtebb, legfásultabb arcomat vettem elő. Egy kis köhintés itt, egy nehézkes sóhaj ott. A doktornő rezzenéstelen arccal, hűvös profizmussal hallgatta végig a panaszaimat. Megvizsgált, belehallgatott a tüdőmbe, megnézte a torkomat, de valahogy hiányoltam a tekintetéből a mély empátiát, ami egy ilyen súlyos, legalább még öt nap szigorú otthoni pihenést igénylő esetnél elvárható lenne.

Visszaült az asztalához, a monitorra pillantott, majd a tolláért nyúlt.

– Felírok önnek egy új gyógyszert – mondta kimérten, miközben már a papírokat rendezgette. – Szedjen be belőle naponta két tablettát!

Kissé aggódni kezdtem. Új gyógyszer. Ez azért komolyan hangzik. Nem szeretek gyógyszert szedni, pláne akkor nem, ha valami új szerről van szó, ezért rákérdeztem:

– És van esetleg ennek a gyógyszernek valami súlyos mellékhatása?

A doktornő felnézett a papírokból. Egyenesen a szemembe nézett, majd a világ legnagyobb nyugalmával, és egy par mosollyal az arcán így válaszolt:

– Sajnos igen! Holnap már mehet dolgozni.