A rolleres férj, a kíméletes rendőr és a valódi vészhelyzet

Délután három körül jött a riasztás a központból: személyi sérüléses baleset a Kertvárosban. A társammal, Karcsival azonnal a helyszínre siettünk, a szirénázás közben fejben már a legrosszabbra készültem. Egy csúszós, falevelekkel teli úton bármi megtörténhet.

Aztán amikor kiértünk, a látvány inkább volt tragikomikus, mint horrorisztikus. Nem egy többautós ráfutásos baleset várt minket, hanem egy negyvenes, öltönyös apuka, aki úgy gondolta, hogy a szakadó eső és a bokáig érő sár ideális terepviszonyok egy elektromos rollerezéshez. Ott ült egy hatalmas tócsa közepén, a zakója csupa mocsok volt, a drága rollere pedig bánatosan villogott a padkán. A mentősök már a helyszínen voltak, és épp a bokatörését rögzítették.

A férfi, miközben a hordágyra emelték, kétségbeesetten fogta meg a karomat:
– Biztos úr! – nyöszörögte fájdalmas arccal. – Kérem, menjen el a feleségemhez! Csak két utcával arrébb lakunk, a 12-es szám alatt. Mondja el neki, hogy mit történt, de kérem, nagyon óvatosan közölje vele, mert nagyon ijedős és érzékeny!

Mit volt mit tenni, Karcsit ott hagytam helyszínelni, én meg átsétáltam a megadott címre. Útközben a kiképzésen tanultakat ismételgettem magamban. Hogyan közöljünk baleseti hírt empátiával? Légy határozott, de nyugtató. Készülj fel a sokkra, a hirtelen kitörő könnyekre, esetleg az ájulásra. A feleségek ilyenkor teljesen kétségbe tudnak esni, pláne, ha a férjük kórházba kerül.

Megérkeztem a takaros kis kertes házhoz, és megnyomtam a csengőt. Kihúztam magam, és próbáltam a leginkább együttérző arcomat elővenni.

Az ajtó kinyílt. Egy tökéletes sminkben lévő, csinos szőke nő állt előttem kényelmes melegítőben, látszólag egyenesen a meleg nappali kényelméből kiszakítva. Rám nézett, a szemében némi csodálkozással, majd megkérdezte:

– Valami baj van, biztos úr?

Vettem egy mély levegőt. Felkészültem a legrosszabbra, a sikolyra és a könnyekre, majd a lehető legkíméletesebb hangszínemen így szóltam:

– A férje ebben a szakadó esőben megcsúszott az elektromos rollerrel, és balesetet szenvedett.

Vártam a drámát. Vártam, hogy a szájához kapja a kezét, esetleg meginog. A hölgy azonban csak átnézett a vállam felett az udvarra, egyenesen a zuhogó esőbe. A szemei hirtelen tágra nyíltak, az arcára kiült a színtiszta, őszinte kétségbeesés, és csak ennyit mondott:

– Te jó ég! Én meg elfelejtettem beszedni a ruhákat a szárítóról.