Bebizonyította a cimborájának, hogy mindig van rosszabb
A "Víg Matróz" (ami a tengerparttól pontosan 360 kilométerre fekszik, de a sör itt is folyik) nem csupán egy intézmény. Ez a helyi férfiak érzelmi újraindító központja, ahol a világ nagy problémáit – mint a fűnyíró berántózsinórjának szakadása vagy a globális felmelegedés hatása a csapolt sör hőmérsékletére – tudományos alapossággal vitatják meg. A kocsma dizájnja meglehetősen sajátos, mondhatni heroikus kísérlet volt a tengeri hangulat megteremtésére a kietlen alföldi rónaság kellős közepén. A falon lógó, porlepte halászhálót eredetileg a helyi focipálya kapujáról nyúlták le még valamikor a hetvenes évek végén, a pult fölött gubbasztó, molyrágta kitömött sirály pedig gyanúsan hasonlított egy túltáplált albínó varjúra. De a törzsvendégeket ez a legkevésbé sem zavarta. Számukra a "Víg Matróz" jelentette a biztos kikötőt az élet háborgó tengerén, ahol a pultos, a mindenki által csak "Félszemű" Pistának hívott kocsmáros – akinek amúgy mindkét szeme megvolt, csak a balra állandóan hunyorgott – kimérte a napi folyékony vigaszt.
Keddenként, a délutáni csendes órákban, amikor a napfény már csak bágyadtan küzd át a sárgás, nikotin áztatta függönyökön, a légkör megváltozik. Ilyenkor nincsenek harsány röhögések, sem asztalcsapkodós, vérre menő ultipartik. A hátsó sarokban lévő, kissé ragadós viaszosvászonnal letakart asztalnál ülni ebben az idősávban olyan, mintha az ember egy görög tragédia és egy abszurd kabaré keverékébe csöppenne. A neonreklám a sarokban ütemesen sercegett, mintha egy láthatatlan metronóm mérné az elpazarolt perceket, míg a rádióból valami régi, recsegős sláger próbálta elnyomni a sörcsap hűtőgépének monoton zúgását.
Itt ült Lajos és Jóska, két tiszteletbeli törzsvendég, akik előtt a sörhab már lassan a múlt homályába veszett, átadva helyét a mély, egzisztenciális merengésnek. Lajos, egy testes, nyáron is kockás flanelinget viselő férfi, aki általában a társaság motorja és a helyi életvezetési tanácsadó önjelölt szerepét töltötte be, most gyanakvóan méregette barátját. Jóska ugyanis úgy nézett ki, mint akinek a kedvenc focicsapata épp most kapott ki az ősi riválistól, ráadásul még a kutyája is megette a telitalálatos lottószelvényét. Arcán a világ összes gondja tükröződött, tekintete pedig valahol a söröskorsó alján lévő megfáradt, sárgás üledékben keresett válaszokat az élet nagy kérdéseire. Testtartása egy félig leeresztett lufira emlékeztetett, amit valaki egy hete hagyott a székre kötve.
Lajos percekig némán figyelte a barátját. Fejében végigzongorázta a lehetséges katasztrófákat. Vajon a Jóska féltve őrzött, nyolcvankettes évjáratú Zsigulija adta meg magát? Vagy esetleg a főnöke megint kitalálta, hogy szombaton is be kell menni a fatelepre túlórázni? Esetleg a kormány jövedéki adót emelt a házi pálinkán? Bármelyik tragédia bőségesen elég lett volna ehhez a gyászos arckifejezéshez. De a csend csak nyúlt, mint a rétestészta, és Lajos nem bírta tovább a nyomasztó atmoszférát.
Kissé előrehajolt, letámasztotta vaskos könyökeit a ragacsos asztalra, és széttárt karokkal, amolyan baráti aggodalommal indított:
– Nem festesz valami jól, cimbora. Színed sincs. Mi a baj? Csak nem a Zsiga hengerfejes megint?
Jóska lassan felemelte a fejét. A mozdulatban benne volt a világfájdalom összes súlya. A hangja, amikor végül megszólalt, úgy szólt, mint egy beállt, rozsdás ajtózsanér, amiből végleg kiveszett az életkedv:
– Elhagyott a feleségem, a Sára. És teljesen kisemmizett.
A kocsma ezen a ponton mintha egy pillanatra elcsendesedett volna. A rádióban épp reklámszünet következett, a háttérben a hűtőgép zúgása is megállt, még Félszemű Pista is lefagyott a söröspohár törölgetése közben. Jóska drámája valóban súlyosnak hangzott. A ház, amit a saját két kezével újított fel, a kocsi, amibe a fél életét beleölte, a bankszámlán lévő szerény megtakarítások, sőt, állítólag még a tavaly karácsonyra kapott huszonnégy részes, márkás fúrókészlete is Sáránál maradt. Az a fúrókészlet, amivel egyszer még a vasbetont is gond nélkül átvitte! Ez az a fajta totális anyagi és lelki csőd, amiből egy átlagos férfi csak évek alatt, szigorú zsíroskenyér-diétával képes kilábalni.
Lajos azonban nem az az ember, aki hagyná, hogy a depresszió átvegye az uralmat az asztal felett. Ő a perspektíva nagymestere, az ember, aki a legmélyebb szakadékban is meglátja a lehetőséget – vagy legalábbis rávilágít arra az univerzális igazságra, hogy másnak még ennél is sokkal rosszabb. Hátradőlt, és megvakarta borostás állát. Egy pillanatra elgondolkodott, mérlegelte a helyzet drámaiságát, majd egy sokat látott, ókori filozófus bölcsességével, megnyugtató, szinte atyai hangon így felelt:
– Fúrókészlet ide vagy oda, Jóska... Az semmi. Hidd el nekem, lehetne ez sokkal, de sokkal rosszabb is!
Jóska hitetlenkedve nézett fel. Mi lehet rosszabb annál, mint ha egy férfi mindent elveszít, amiért negyven évig görnyedt?
Lajos mélyen a szemébe nézett, és kibökte a megkérdőjelezhetetlen igazságot:
– Az én feleségem is kisemmizett engem... és még csak el sem hagyott.
A kijelentés súlya megállt a levegőben, mint a nehéz, kékesszürke dohányfüst. Jóska pislogott egyet. Az agyaskerekek lassan, de biztosan megindultak. A gyász vastag fátyla mögül felsejlett a felismerés pislákoló fénye: Lajosnak pokolian igaza van. Elveszíteni mindent fájdalmas, de elveszíteni mindent úgy, hogy közben a veszteség okozója minden este ott horkol melletted a hitvesi ágyban, és a te tévéden nézi a török szappanoperákat – na, az a valódi, hamisítatlan földi pokol.
A két férfi csendben felemelte a poharát, és némán koccintott. Lajos elégedetten, a megmentők büszkeségével kortyolt egyet az előtte lévő korsóból, Jóska arca pedig egy árnyalattal kisimultabbá vált, miközben megfogalmazódott benne a nap veretes bölcsessége: "Végtére is, a saját tragédiánk valójában csak egy könnyed vígjáték valaki máséhoz képest." Odakint lassan lement a nap, de a Víg Matrózban az élet, a maga abszurd és vigasztaló módján, ment tovább a saját medrében.
