A házaspár, akiknek állati jó a házasságuk

Dr. Bánki Klára, a Rózsadomb egyik legkeresettebb, és ehhez mérten legdrágább pszichiátere úgy hitte, a huszonöt éves praxisa alatt már mindent látott. Megfordult a mahagóni íróasztala előtt a vezérigazgató, aki minden teliholdkor egy mikrosütővel próbált telepatikus kapcsolatot létesíteni, a szappanopera-színésznő, aki szentül hitte, hogy a saját karaktere el akarja perelni a vagyonát, és az a politikus is, aki stresszhelyzetben kizárólag haikukban volt hajlandó kommunikálni. Klára a legabszurdabb téveszméket is ugyanolyan rezzenéstelen, professzionális empátiával kezelte, mint egy sima őszi letargiát. A rendelője maga volt a megtestesült nyugalom: pasztell színek, kényelmes, bézs színű bőrfotelek, a sarokban egy hatalmas, gondosan ápolt könnyezőpálma, a falon pedig diszkrét keretben a Harvardon szerzett diplomák sorakoztak.

Ezen a kellemes, kedd délutáni napon a naptárjában mindössze egyetlen név szerepelt: Várhegyi-Kovács Evelin. Az asszisztensnő már előre jelezte, hogy a hölgy rendkívül zaklatott állapotban kért sürgősségi időpontot, és a férje "akut és drasztikus viselkedésváltozására" hivatkozott.

Amikor az ajtó kinyílt, Klára egy pillanatra azt hitte, a Vogue magazin egyik címlapmodellje lépett be hozzá. Evelin kifogástalanul festett. Fekete, áttetsző ujjú, elegáns felsőt viselt, amelyhez egy tökéletesen szabott, fekete bőrnadrágot választott. A vállán egy méregdrága, steppelt Chanel táska lógott, sminkje pedig olyan hibátlan volt, mintha nem is a férje feltételezett idegösszeomlása, hanem egy gálavacsora miatt indult volna el otthonról. Csak a szemeiben rejlő, mély és sötét kétségbeesés árulta el, hogy a felszín alatt valami nagyon nincs rendben.

– Foglaljon helyet, kérem – mutatta a pszichiáter a kényelmes fotelt a páciensének. Klára elővette a jegyzettömbjét és a kedvenc, aranyhegyű töltőtollát. – Miben segíthetek, Evelin? A telefonban azt említette, a férjével, Zoltánnal kapcsolatban vannak aggályai.

Evelin leült, a drága táskát elegánsan az ölébe ejtette, majd mély, remegő sóhajt hallatott. A kezei finoman görcsbe rándultak, ahogy egymásba fonta az ujjait.
– Doktornő... azt sem tudom, hol kezdjem. Zoltán mindig is különc ember volt. Tudja, egy multinacionális tech-cég igazgatójaként óriási nyomás nehezedik rá. Napi tizennégy óra munka, állandó stressz, a részvényárak ingadozása... Az elején azt hittem, csak a szokásos kiégés. Burnout szindróma, ahogy maguk mondják.

– Mik voltak az első jelek? – kérdezte Klára biztató, lágy hangon, miközben feljegyezte a "burnout" szót.
– Az étkezése. Zoltán imádta a fine diningot. A kedvence a közepesen átsütött Wagyu marha volt, szarvasgombás burgonyapürével. De körülbelül egy hónapja hirtelen megtagadott minden meleg ételt. Amikor a bejárónőnk feltálalta a vacsorát, ő csak beleszagolt, majd egy hirtelen, agresszív mozdulattal lesöpörte a tányért az asztalról. Azt mondta, ő ilyesztő dolgokat nem eszik többé. Másnap reggel pedig arra ébredtem, hogy a spájzban ül, és egy ötvenkilós, mezőgazdasági boltban vásárolt natúr zabos zsákból marokra eszi a nyers takarmányt.

Klára felvonta a szemöldökét. Az extrém táplálkozási zavarok gyakori kísérőjelenségei a súlyos kríziseknek. – Értem. Ez valóban aggasztó. Talán egyfajta regresszív, önbüntető mechanizmusról van szó. Mikor tapasztalt mást is?
Evelin szemei fátyolossá váltak, egy apró könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, amit egy tökéletesen manikűrözött ujjal óvatosan felitatott, nehogy elkenje a szempillaspirált.
– A kommunikáció... teljesen megszűnt. Már nem beszélgetünk. Ha megkérdezem, milyen napja volt, csak fújtat. Szó szerint, doktornő. Kitágulnak az orrlyukai, és hatalmasat fújtat, mintha egy porfelhőt akarna elfújni maga elől. A múlt heti igazgatótanácsi ülésen pedig, amikor a negyedéves profitcsökkenésről kérdezték, állítólag felállt, megrázta a fejét, és beleharapott a projektor kábelébe. De ami a legrosszabb... az éjszakák.

Klára előredőlt, a toll hegye a papíron pihent. – Mi történik éjszaka? Alvászavarokkal küzd? Inszomnia?
– Inszomnia?! Bárcsak az lenne! – fakadt ki Evelin. – Két hete nem hajlandó lefeküdni az ágyba. Amikor este bejön a hálószobába, egyszerűen besétál a szoba sarkába, a ruhásszekrény és az ablak közé, majd ott marad. Egész éjszaka meg sem mozdul.

Klára kezdte összerakni a képet. Egy nagyon ritka, de annál súlyosabb disszociatív zavar körvonalai rajzolódtak ki előtte. klinikai likantrópia, egy olyan pszichózis, ahol az alany meg van győződve arról, hogy állattá változott. Bár ez leginkább farkasok vagy kutyák esetében ismert, az irodalom jegyzett már tehénné (boantrópia) váló uralkodót is a történelem során.

Evelin vett egy mély levegőt, és kimondta a végső, elkeseredett diagnózist, amit addig magában hordozott. Egyenesen a doktornő szemébe nézett, arcán a teljes, kétségbeesett beletörődés tükröződött:
– Doktornő, a férjem egy ideje azt képzeli, hogy ő egy versenyló. Folyton nyerít, csak zabot eszik, és az ágyban is állva alszik.

A csend súlyosként ereszkedett a rendelőre. Csak a sarokban lévő klímaberendezés halk zúgását lehetett hallani. Klára lehunyta a szemét egy másodpercre. Ez nem lesz egyszerű eset. Egy ennyire előrehaladott klinikai likantrópia súlyos gyermekkori traumákra, vagy egy totális idegrendszeri összeomlásra utal. A férj valószínűleg a versenyló szimbólumába menekült: a társadalmi elvárások (a verseny) és az irányítottság (a zsoké, a tulajdonos) metaforája elől, egy olyan lénybe, akinek nincs más dolga, csak futni és enni.

Klára arckifejezése a legnagyobb komolyságot és professzionális megértést sugározta, miközben összekulcsolta a kezeit az asztalon. Pontosan tudta, milyen terápiás utat kell javasolnia.
– Kedves Evelin – kezdte lágy, de határozott hangon. – Nagyon jól tette, hogy hozzám fordult. Amit a férje tapasztal, az egy rendkívül ritka, úgynevezett specifikus zoantrópiás epizód. A tudatalattija egy elhárító mechanizmusként teljesen lekapcsolta az emberi kognitív funkciókat, és egy állat identitásába menekült a stressz elől.

Evelin feszülten figyelt, szinte itta a doktornő szavait.
– Van rá gyógymód, de sajnos a kezelés nagyon sokba kerül... – folytatta Klára, felkészítve a nőt a legrosszabbra. – Komplex, bentlakásos terápiára lesz szükség egy svájci magánszanatóriumban. Intenzív gyógyszeres kezelés, napi szintű pszichoanalízis, szenzoros deprivációs kamra, hogy lassan visszahozzuk őt az emberi valóságba. Ez a folyamat akár hónapokig, vagy évekig is eltarthat, és a költségek a több tízmillió forintot is meghaladhatják.

Klára várta a reakciót. Várta a könnyeket, a sokkot, vagy az aggodalmat a családi kassza miatt. Evelin azonban nem omlott össze. Sőt.
A nő tartása hirtelen megváltozott. A kétségbeesés árnyéka egy pillanat alatt eltűnt az arcáról. Kinyitotta a táskáját, egy kecses mozdulattal előhúzott belőle egy kockacukrot, és teljesen rezzenéstelen arccal bekapta. Ahogy lassan, ropogtatva rágni kezdte, Klára gyomra egy pillanatra görcsbe rándult.

Evelin megigazította a táskája pántját, halvány mosolyra húzta a száját, majd tökéletes nyugalommal így szólt:
– A pénz nem akadály, mert mostanában minden egyes versenyen ő ér be elsőnek.

A doktornő keze megdermedt a levegőben. A toll, amivel éppen a "svájci szanatórium" szót akarta felírni, kicsúszott az ujjai közül, és tompa puffanással a mahagóni asztalra esett. Pislogott egyet. Aztán még egyet.

A felismerés, mint egy jéghideg zuhany, úgy csapott le a sokat látott pszichiáterre. A "Folie à deux". Az indukált téveszme. A közös pszichózis.
A férj nem volt egyedül az őrületben. A feleség nem azért jött, hogy meggyógyíttassa a férjét. Azért jött, mert a férje – vagyis a lova – valószínűleg a múlt heti derbin túl sok zabot evett, és formán kívül került a Kincsem Parkban.

Evelin elégedetten porolta le a kezéről a maradék cukorport.
– Az egyetlen problémánk igazából az, doktornő – tette hozzá még bizalmasan a feleség, előre hajolva –, hogy jövő héten a Nemzeti Vágtán indulunk, és Zoltán makacskodik a patkolásnál. Erre esetleg fel tudna írni valami enyhe nyugtatót?

Dr. Bánki Klára, a húsz éve praktizáló sztárpszichiáter, életében először nem tudott mit mondani. Csak ült, nézte a nőt, és komolyan elgondolkozott azon, hogy holnap reggeltől ő is áttér a nyers zabra.