Egzisztenciális krízis a pokrócon egy kis gyermeki őszinteséggel megspékelve
A fürdőruha kérdés nálam minden nyáron felér egy kisebb egzisztenciális krízissel. Nem vagyok az a nádszálvékony típus – a genetikám és a jóízű családi vacsorák valahogy máshogy rendezték a dolgokat –, és bár a hétköznapokban nagyjából megkötöttem a békét a tükörrel, a strandon egészen más a helyzet. Ott, a tűző napon, ahol a lángosillat keveredik a kókuszos naptejjel, és ahol minden második szembejövő nagyjából úgy néz ki, mintha most lépett volna le egy fitneszmagazin címlapjáról, valahogy elillan az önbizalmam. Kicsit... na jó, nagyon feszélyezve érzem magam.
Szóval, tipikus indulás előtti káosz. A nap már ezerrel süt, a táskák dugig pakolva naptejjel, vízzel meg rágcsával, Lili pedig már a kis csíkos, fodros fürdőruhájában ugrándozik a nappali közepén. Visít, pörög a tengelye körül, és ötpercenként türelmetlenül visítja: „Anya, menjünk már!”. Én meg közben ott állok a tükör előtt az én személyes páncélomban: egy új, virágos, rafináltan szabott lenge ruhában, amit kifejezetten az ilyen strandolós alkalmakra vettem. Azt terveztem, hogy ebben fogok elegánsan ücsörögni az árnyékban, és a vízi aktivitásom kimerül majd abban, hogy a bokámat óvatosan bemártom a part szélén.
Lementünk a vízhez, és sikerült egy viszonylag csendes helyet találni a parthoz közel. Lepakoltunk a pokrócra, én pedig azonnal felvettem a „strandi bázisparancsnok” pozíciót. Büszkén, mondhatni fenségesen terpeszkedtem a ruhámban. Végre fellélegeztem, éreztem magamban azt a felszabadító magabiztosságot, hogy ezen a délutánon legalább nem kell folyamatosan, görcsösen behúznom a hasam, ha valaki elsétál előttünk. Lili egy darabig a strandlabdával volt elfoglalva, boldogan szaladgált a sekély vízben. Aztán egyszer csak megunta, odatotyogott, és lehuppant mellém a pokróc szélére.
Rám nézett. Tudjátok, azzal a fajta mély, mindent látó röntgen-tekintettel, amit csak a gyerekek tudnak produkálni azokkal a hatalmas, ártatlan, tiszta szemeikkel. Egy darabig csak vizsgált, aztán halálosan komoly, szinte filozofikus hangon megkérdezte:
– Anyuci, te miért nem szoktál soha felvenni bikinit?
Hát, abban a pillanatban, esküszöm, a harmincöt fokos hőség ellenére jéggé fagytam. A levegő is megrekedt. Mit mondjak neki? Hogy Anya nem szereti a testét? Hogy Anya szégyelli magát az idegenek előtt? Ezt mégse mondhatom egy gyereknek! Nem akarom, hogy ő is ezekkel a felesleges komplexusokkal nőjön fel. Az agyam elkezdett ezerrel pörögni, hogy gyorsan valami őszinte, de nem túl traumatikus választ kreáljak. Valamit, ami finoman utal az én bizonytalanságomra, de azért nem csinál belőle görög sorstragédiát.
Kicsit zavartan megköszörültem a torkom, megigazítottam a virágos ruhám szélét, és próbálva lazának tűnni, ezt válaszoltam:
– Tudod, kicsim... – kezdtem óvatosan. – Nem akarom a hasamat mutogatni! Mit gondolnának rólam az emberek?
Őszintén szólva, legbelül vártam valami cuki kis vigasztalást. Egy szoros ölelést és egy „De Anyuci, te vagy a legszebb a világon!” felkiáltást, vagy legalább egy elnéző, bólogatós „oké”-t. De az én imádott lányom, a legkisebb, és mint abban a másodpercben kiderült, a legkegyetlenebbül őszinte kritikusom, egyáltalán nem esett kétségbe. Az arcán megjelent egy széles, bátorító, cinkos mosoly, és a világ legtermészetesebb hangján csak ennyit fűzött hozzá:
– Ó Anyuci, hát azt, hogy nagyon nagyon jól főzöl!
