A Nagybetűs Férfi és a mami kakaója
Tegnap este a barátnőimmel úgy döntöttünk, hogy belevetjük magunkat a pesti éjszakába. Két óra készülődés, három rontott tusvonal után meg is érkeztünk a belváros egyik legfelkapottabb szórakozóhelyére. Dóri, a legjobb barátnőm már hetek óta azt mantrázta – és ezt értsd úgy, hogy a fodrásztól kezdve a sarki péken át mindenkinek ezt panaszolta –, hogy neki most már tényleg egy komoly férfi kell. Egy „alfa”. Egy igazi nagybetűs Férfi, aki tudja, mit akar, aki nem az anyja szoknyája mellett ül, megteremtette a saját egzisztenciáját, és nem a gimis exein rágódik hajnali kettőkor.
Ahogy álltunk a bárpultnál, és próbáltuk túlüvölteni a dübörgő deep house zenét, szinte a semmiből mellénk sodródott egy srác.
Őszintén szólva, első pillantásra egyáltalán nem volt rossz. Meglepően jól öltözött: a lazán kigombolt, patyolattiszta ing, a drágának tűnő karóra és a határozott fellépés mind kipipálta Dóri képzeletbeli listájának első három pontját. Hihetetlenül magabiztosan, de egyáltalán nem nyomulósan adta elő magát. Mély, megnyugtató hangon kezdett el arról magyarázni, hogy mekkora nyomás van rajta mostanában, és milyen elképesztő felelősség egy ekkora „birodalmat” irányítani. Mesélte, hogy a több ezer beosztottja tavasztól őszig megállás nélkül, látástól vakulásig melózik, tökéletes a hierarchia és a munkamorál, neki pedig főleg a logisztikát meg a menedzsmentet kell kézben tartania.
Dóri közben úgy pislogott rá, mintha legalábbis a Szilícium-völgy legújabb tech-milliárdosát sodorta volna elé az élet, aki épp most készül felvásárolni egy kisebb európai országot.
Amikor öt perccel később kimentünk a mosdóba megigazítani a sminkünket, Dóri teljesen extázisba esett.
– Úristen, végre egy igazi férfi! – visongott a tükör előtt, miközben a rúzsát frissítette. – Hallod, ahogy beszél? „Erőforrás-menedzsment”! Sugárzik róla a siker és a tesztoszteron. Ez az ember egy birodalmat épít!
Én azonban nem bírtam sokáig a tempót. Iszonyatosan megfájdult a fejem, a tűsarkúm is törte a lábam, így éjfél körül taxit hívtam és leléptem. Dórival abban maradtunk, hogy másnap délután találkozunk, és töviről hegyire beszámol a fejleményekről.
És most itt ülünk másnap délután a kedvenc tetőteraszos kávézónkban. A kilátás pazar, a karamellás jegeskávé isteni, a nap hétágra süt, de az asztalunknál olyan a hangulat, mintha egy temetésen lennénk.
Dóri a szívószálát rágcsálja. Látom rajta, hogy a lelke egy kis darabja tegnap este óta megsemmisült.
Én persze majd' megőrülök a kíváncsiságtól, úgyhogy előredőlök, asztalra támasztom a könyököm, és a legszélesebb vigyorommal nekiszegezem a kérdést:
– Na? Mi volt tegnap este a Wall Street Farkasával? Mesélj mindent!
Dóri egy hatalmas, világfájdalmas sóhajjal leteszi a párás poharát, megforgatja a szemét, és rekedtes hangon megszólal:
– Fúúú... , ne is kérdezd.
Lassan, mintha minden mozdulat fizikai fájdalmat okozna, megigazítja a haját. Aztán a létező legnagyobb letargiával a hangjában, monoton hangon kezdi a beszámolót:
– Képzeld el. Azt mondta a bárban, hogy teljesen a maga ura, és több ezer lojális dolgozója van. Én meg, a naivan azt gondoltam magamban: "Jackpot! Na végre, egy erős, független pasi, akinek tele van a naptára meetingekkel, a bankszámlája meg lóvéval!"
Tart egy másodpercnyi hatásszünetet, belekortyol a kávéjába, majd halálos komolysággal az arcomba néz:
– Elvitt magához taxival. Ahogy kiszálltunk a külváros legszélén, már gyanús volt a dolog... Bementünk a régies házba, és kiderült, hogy a "birodalomépítő vezérigazgató" még az anyukájával él, aki mellesleg hálóingben, álmoskásan kínált meg minket kakaóval. Az a több ezer lojális, látástól vakulásig melózó beosztott pedig... a kert végi kaptárakban zümmögött.
Dóri a semmibe meredve, lemondóan suttogja a zárszót:
– Méhész, érted? A csávó egy hobbi méhész.
