Így romantikáznak a nagyszüleim a 60. házassági évfordulójukon
Szóval, képzeljétek el a nagyszüleimet. Annyi ideje vannak együtt, hogy ennyi idő alatt a só- és a borstartó is beadta volna a válópert az asztalon, ők meg még mindig hibátlan szinkronban tolják le a vasárnapi ebédeket. A papám egy igazi sztoikus, karakán vidéki ember, akit egy atomvillanás sem zökkentene ki, ha épp a reggeli kávéját issza. A mamám meg a szöges ellentéte: folyton pörög, szervezkedik, az agya mindig tíz lépéssel mindenki másé előtt jár, és a szeretetnyelve egyértelműen a kalóriabevitel maximalizálása. A kettejük párbeszédei egy kész kabaré, zseniálisan tolják ezt az évtizedek alatt tökéletesre csiszolt, csipkelődős dinamikát.
Múlt hétvégén leugrottam hozzájuk vidékre egy kicsit feltöltődni. Vasárnap reggel ülünk a klasszikus, viaszosvászon terítős konyhaasztalnál. A kotyogós kávéfőző már lefutott, a levegőben friss, sajtos pogácsa illata száll. Én még kicsit kómásan, melegítőben próbálom magamba dönteni a feketét, a tata is csendben szürcsölget.
A mama egyszer csak megáll a mosogató melletti sürgés-forgásban, letörli a kezét a kötényébe, leül a tatával szembe, és olyan igazi, sokatmondó, "na vajon emlékszel-e, vagy készüljek a sértődésre" mosollyal ránéz.
– Tudod mi lesz holnap, apjuk? – kérdezi, és már látom a szemén, hogy fejben legalább háromféle süteményt elkezdett kikeverni.
A tata gyanakodva pislog fel a bögréjéből. Hat évtizednyi férji túlélési ösztön dolgozik benne. Tudja, hogy ez egy vizsgakérdés, és ha rosszat mond, jövő hétig nem kap húslevest.
– Na micsoda, anyjuk? – adja meg magát óvatosan.
A mama arca felragyog, árad belőle a büszkeség.
– A 60. házassági évfordulónk! – jelenti ki boldogan.
Aztán gyakorlatias vidéki asszonyként rögtön rátér a legfontosabbra, az ünnepi menü biztosítására. Teljes természetességgel, mintha csak azt kérdezné, hogy kér-e még egy kávét, felteszi a kérdést:
– Levágjuk a disznót?
Én ott a sarokban esküszöm, majdnem tüdőre szívtam egy egész pogácsát. Készültem valami szép, romantikus válaszra, egy kis nosztalgiázásra, hogy a tata megfogja a kezét, vagy ilyesmi. Erre a tatának egyetlen arcizma sem rezzent. Visszatette a bögrét az asztalra, halálos nyugalommal, a világ legnagyobb faarcával ránézett a mamára, és csak ennyit mondott:
– Mégis miért? Tán az a szerencsétlen jószág tehet róla?
A mama erre legyintett egy hatalmasat a kezében lévő konyharuhával:
– Jól van, te vén bolond – mondta kuncogva, majd csípőre tette a kezét, és cinkosan visszaszólt: – Nem a disznó tehet róla, az szent igaz! Na szedd össze magad, és menj kifenni a késeket!
A tata erre már nem bírta tartani a pózt, hangosan felkacagott, és jóízűen belekortyolt a maradék kávéjába.
Én meg csak ültem ott, néztem ezt a két embert, és rájöttem: lehet, hogy náluk sosem volt divat a gyertyafényes vacsora meg a könnyes, romantikus vallomás, de ha hat évtized után is ilyen zseniálisan, egyetlen mosollyal tudják oltani egymást, akkor ott a világon a legnagyobb rendben vannak a dolgok.
