A törzsvendég valamiért nem akart hazamenni záróra után sem
Az "Arany Fácán" söröző a falu szívében pontosan úgy festett, mint bármelyik tisztességes, sokat látott vidéki kocsma egy álmos, eseménytelen őszi hétköznap estén. A neonfény kint már órák óta hol felvillant, hol kialudt, mintha maga is morzejelekkel próbálná jelezni a külvilágnak, hogy bent már alig van élet. A levegőben a komló, a felmosórongy, és a nyílászárók huzatos résein kintről betolakodó trágyaszag utánozhatatlan, semmivel sem összetéveszthető bukéja terjengett. Az óra mutatója vészesen közeledett az éjfél felé, ami egy keddi napon egy falusi kocsmában nem csupán későnek, hanem szinte már geológiai korszaknak számított.
Zsófi, a fiatal, csinos pultoslány egy ronggyal a kezében támaszkodott a kopott, karcos fapultnak. Farmerdzsekijét már régen felhúzta a fehér topja fölé, mert a kocsma fűtése olyan volt, mint Sanyi bácsi ígérete a fizetésről: hol volt, hol nem. Zsófi fáradt volt. A lába fájt, a szeme ragadt le, és gondolatban már otthon volt, a meleg takaró alatt, ahol nem kellett senkinek sem meghallgatnia a horgászélményeit, sem azt, hogy bezzeg a régi rendszerben még a sör is jobban habzott. Már csak egyetlen akadály állt közte és a megérdemelt pihenés között. Ez az akadály pedig nem volt más, mint egy kockás inges, posztómellényes, lapos sapkás, sokat próbált veterán: Sanyi bácsi.
Sanyi bácsi intézmény volt a faluban. Olyan ember, aki mindenhez (is) értett. Ha kellett, a pultnál állva megszerelte a falu összes traktorát, elirányította a magyar válogatottat, és fejből tudta a szilvapálinka tökéletes lepárlási hőfokát. Ám volt valami, amiről Sanyi bácsi még a pálinkánál is szívesebben beszélt: a férfiúi dominanciáról. Sanyi bácsi ugyanis, saját elmondása szerint, a ház ura volt. Egy igazi, klasszikus, rettenthetetlen családfő, akinek a szavára otthon vigyázzba állt a kredenc is.
A falu persze tudta az igazságot. Az igazságot úgy hívták: Margit néni. Margit néni egy megtermett, haragos természetű asszony volt, aki ha végigment a főutcán, még a kóbor kutyák is behúzták a fülüket és átmentek a túloldalra. A legenda szerint Margit néni egyszer puszta kézzel, egyetlen sodrófával kergette el a portáról a ravaszdi rókát, majd ugyanazzal a lendülettel Sanyi bácsit is, aki véletlenül sáros csizmával lépett a frissen felmosott konyhakőre. A falu népe élénken emlékezett arra az esetre is, amikor a „Nagy Gulyásleves Krízis” idején Sanyi bácsi meg merte jegyezni, hogy a leves egy kicsit sótlan. Margit néni akkorát csapott az asztalra, hogy a levesestálból a sárgarépák egészen a csillárig repültek, Sanyi bácsi pedig három napig a nyárikonyhában aludt, a kutyával megosztva a pokrócot.
De itt, a kocsma biztonságos falai között, túl a harmadik korsó sörön, Sanyi bácsi egy oroszlán volt. Egy rettenthetetlen vadállat.
Zsófi már mindent megpróbált, ami a kocsmai protokollban ilyenkor szokásos. Először csak némán, jelentőségteljesen elkezdte felrakosgatni a székeket az asztalokra. A kocsma berendezésének kilencven százaléka már fejjel lefelé pihent, Sanyi bácsi azonban úgy ült a pultnál lévő magasított széken, mint egy bronzszobor, amit odaöntöttek. Aztán Zsófi bevetette a felmosást. Bő, klóros vízzel tocsogott végig a kövön, a felmosófejet gyanúsan közel lendítve Sanyi bácsi kopott cipőjéhez. Az öreg csak felemelte a lábát, hagyta, hogy a lány alatta is feltöröljön, majd visszatette, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is megszakította volna a gondolatmenetét, amit épp a falusi kutyák helyes neveléséről tartott – önmagának.
– Tudod, Zsófika – mondta Sanyi bácsi, ujjával a levegőbe bökve, miközben a félig üres söröspoharát nézte –, a mai férfiakból kiveszett a tekintély. Nem tudnak az asztalra csapni! Otthon megmondom az asszonynak, hogy mi merre hány méter, és pont. Ha azt mondom, hogy csend van, akkor csend van! Ha azt mondom, hogy kimegyek a kocsmába, akkor kimegyek! Nincs apelláta!
Zsófi csak forgatta a szemét. Ezt a monológot már legalább százszor hallotta. Közben elzárta a sörcsapot, lekapcsolta a zenegépet, amiből eddig valami halk, nyolcvanas évekbeli sláger szólt, és a fővillanyt is leoltotta. Csak a pult feletti halvány, sárgás fényforrás maradt égve, ami drámai árnyékokat vetett Sanyi bácsi barázdált arcára.
Az öreg azonban nem zavartatta magát. Kényelmesen megköszörülte a torkát, és belekortyolt a maradék, már rég felmelegedett, szénsavmentes sörébe. Szemlátomást esze ágában sem volt távozni. Zsófi a pult mögött állva az órájára pillantott. Tizenkettő múlt tíz perccel. A lány sóhajtott egy hatalmasat, olyat, amiben benne volt a vendéglátóipar összes felgyülemlett fájdalma. Letette a rongyot, megigazította a farmerdzsekijét, és egyenesen az öregemberre nézett, aki széles, joviális mosollyal bámult vissza rá.
A kocsma csendjét szinte vágni lehetett. Zsófi arcán megjelent az a fajta végső elszántság, ami csak a záróra utáni túlórázásra kényszerített pultosok sajátja. Mély levegőt vett, majd a pultra támaszkodva, kissé felemelt hangon, de mégis határozottan megszólalt:
– Sanyi bácsi, hányszor mondjam még el, hogy záróra?! Csak nem fél hazamenni?
Sanyi bácsi büszkén kihúzta magát, a lapos sapkát kicsit hátrébb tolta a fején, és a mellényét megigazítva, hatalmas önbizalommal vágta rá:
– Én ugyan nem félek senkitől és semmitől!
Zsófi hitetlenkedve megrázta a fejét. A tekintetében ott volt a kérdés, ami ilyenkor minden józan emberben felmerül. Kezeit a pulton összekulcsolva, éles hangon folytatta:
– Akkor mégis miért ül még itt?! Már biztosan várja otthon a felesége is!
Sanyi bácsi egy pillanatra elhallgatott. Arcán egy furcsa, mindentudó, pimasz mosoly terült szét. Belekortyolt a maradék sörébe, letette a poharat, majd a legnagyobb nyugalommal, a világ legtermészetesebb dolgaként válaszolt:
– Ugyan már! Tegnap is reggelig ültem a teraszon, és a feleségem nem mert kijönni.