A fagyis lány érvelésével szemben elbukott a spórolós családapa

Harmadik napja nyaraltunk a Balatonnál, és a pénztárcám már most úgy nézett ki, mintha egy kifejezetten szigorú, indiai aszkéták által is megirigyelt léböjtkúrán vett volna részt. A feleségem szerint a nyaralás a feltöltődésről, a családi harmóniáról és a megérdemelt pihenésről szól. Én viszont minden egyes sajtos-tejfölös lángosnál (amelynek árából lassan egy kisebb használt autót is lehetne venni), minden fizetős mosdónál, és a csillagászati áron vesztegetett vízibicikli-bérlésnél éreztem, ahogy a vérnyomásom veszélyesen karcolja a kétszázat.

A harmadik napra az ember eléri azt a pontot, amikor már nem számolja a költést, csak tompa beletörődéssel érinti oda a bankkártyáját a terminálhoz, miközben csendben imádkozik, hogy a tranzakciót még jóváhagyja a rendszer.

A nap hét ágra sütött, a levegő szó szerint remegett a forróságban a parti sétányon. A lángosolaj, a kókuszos naptej és a sekély, felmelegedett iszap jellegzetes, semmivel sem összetéveszthető balatoni illata lebegett a fejünk felett. A két gyerek persze már jó tíz perce a fülemet rágta, méghozzá a tőlük megszokott drámai stílusban. Kifejtették, hogy ha nem kapnak azonnal valami édeset és hideget, ott helyben elolvadnak a betonon, és nekem kell majd felkaparni a maradványaikat.

– Jól van, apátok hoz fagyit – sóhajtottam, feladva a küzdelmet a természettel és az utódokkal.

A feleségem egy hálás, "milyen csodálatos férfi vagy" mosollyal letelepedett a srácokkal egy terebélyes fűzfa árnyékában álló padra. Én pedig, mint a vadászó-gyűjtögető ősapa, elindultam zsákmányt szerezni.

Nem is kellett messzire mennem. Alig ötven méterrel arrébb egy nagyon csinos, türkizkék, gondosan felújított retro stílusú kiskocsihoz értem. Az oldalán büszkén hirdette a felirat: Kézműves fagyi.

A "kézműves" szótól megremegett a térdem, hiszen jól tudjuk, hogy a gasztronómiában ez a kifejezés a "készülj fel a legrosszabbra, és emeld meg a hitelkeretedet" udvarias szinonimája. A pult mögött egy mosolygós, fiatal lány állt, aki úgy festett, mintha egyenesen egy vintage nyári reklámfilmből lépett volna ki.

A tégelyekben nem egyszerű puncs és csoki volt. Itt Madagaszkári vanília találkozott a Tihanyi levendulás sárgabarackkal, és a Himalájai sós-karamellás pisztáciával.

Ártáblát persze sehol sem láttam. Ez a Balatonnál amolyan íratlan alapszabály: ha nincs kiírva vastag, messziről olvasható betűkkel, akkor jobb, ha vásárlás előtt felhívod a pénzügyi tanácsadódat.

Odaléptem a pult elé, vettem egy mély levegőt (próbáltam a levendulaillatra koncentrálni a lángosszag helyett), és a lehető legóvatosabb, gyanakvó hangon feltettem a kérdést:

– Elnézést, mennyibe kerül egy gombóc fagyi?

A lány ragyogó mosollyal, a legnagyobb természetességgel rávágta:

– 750 forint.

Az agyamban azonnal beindult a vészvillogó. Hétszázötven?! Gyors fejszámolás: négyen vagyunk, mindenki kér két gombócot, mert egy gombóccal a gyerekek csak a pólójukat kenik össze. Az bizony nyolc gombóc. Nyolcszor hétszázötven... Hat ezer forint. Egyetlen, kisméretű, tölcsérbe kent fagyott vízért, cukorért meg jó esetben némi tehéntejért?!

Pörögtek a fogaskerekek a fejemben, és akaratlanul is a lefelé jövet megejtett autópályás tankolás jutott eszembe, ahol könnyes szemmel néztem a kútoszlop számlálóját. Egyszerűen nem bírtam magammal. A bennem élő, stresszes, a nyaralás költségvetését kockás füzetben vezető, spórolós családapa egy másodperc alatt átvette az irányítást a hangszálaim felett. Kibukott belőlem a kérdés:

– Ez most komoly?! Kérem szépen, egy gombóc fagyi többe kerül, mint egy liter gázolaj?!

A lány egyetlen pillanatra sem jött zavarba. A szeme sem rebbent, a mosolya nem fagyott le. Sőt, még szélesebbre húzódott az arcán, kényelmesen a pultra támaszkodott, egyenesen a szemembe nézett, és a világ legbájosabb hangján csak ennyit válaszolt:

– Igen ám, uram, de ennek a fagyinak sokkal jobb az íze.

Ott álltam, lefegyverezve, leforrázva. Nem volt mit tenni. Elmosolyodtam, és kikértem a nyolc gombócot.

Miután egy kisebb vagyont kicsengettem (szerencsére a terminál jóváhagyta), és óvatosan, mint valami törékeny koronaékszert, visszavittem a tölcséreket a fűzfa alá, végre én is belekóstolhattam a méregdrága szerzeménybe. A gyerekek persze három perc alatt pusztították el a saját adagjukat, a fele a uhájukon végezte, de legalább csend volt.

Én viszont lassan forgattam a számban a Himalájai sós-karamellás pisztáciát. Néztem a csillogó vizet, a vitorlásokat, hallgattam a feleségem elégedett hümmögését. És bár fájt bevallani, de ott, a balatoni kánikulában, halkan magamban el kellett ismernem:

Egy fokkal tényleg jobb íze van, mint a gázolajnak.