A feleség fotója a tárcában, és ami a mögötte van
Zsófi, a helyi szupermarket hármas kasszájának koronázatlan királynője, egy megveszekedett, javíthatatlan romantikus volt. Míg más huszonéves lányok a közösségi médiát pörgették szabadidejükben, Zsófi rongyosra olvasta a klasszikus romantikus regényeket, és betéve tudta az összes olyan filmet, ahol a főhős a zuhogó esőben fut a repülőtérre, hogy megállítsa élete szerelmét. Számára a világ nem egy unalmas, szürke hely volt, hanem egy hatalmas színpad, ahol minden ember egy potenciális szerelmi történet főszereplője.
Még itt, a neonfényes, kissé hipó illatú szupermarketben is, ahol a legizgalmasabb esemény általában az volt, ha valaki leejtett egy üveg csemegeuborkát a hármas sorban, Zsófi képes volt meglátni a csodát. Amikor egy idős úr két doboz macskaeledelt vett, Zsófi szemei előtt megjelent egy hűséges, kandalló előtt doromboló cica és egy békés, szeretetteljes öregkor képe. Ha egy fiatal pár együtt válogatta a zöldségeket, ő már gondolatban a menyasszonyi ruhájukat tervezte. Zsófi abban a szilárd meggyőződésben élt, hogy a világot a szerelem mozgatja, és minden apró gesztus mögött valami mély, megható érzelem húzódik meg.
Ezen a bizonyos kedd délutánon a bolt viszonylag csendes volt. A hűtőpultok monoton zúgása szinte altatólag hatott, és Zsófi épp egy képzeletbeli, romantikus vacsorát rendezett be a fejében, amikor a fotocellás ajtó felszisszent, és belépett rajta Lajos.
Lajos az ötvenes évei közepén járt, tisztes, sörben és vasárnapi rántott húsokban gazdag pocakkal, enyhén ritkuló, őszülő hajkoronával és egy olyan arckifejezéssel, amit csak a több évtizedes házasság és a „csak ugorj le egy-két apróságért a boltba, drágám” típusú mondatok képesek az ember arcára vésni. Lajos nem egyszerűen vásárolni jött; ő egy küldetést teljesített. Egy túlélőtúrán volt az ellenséges vonalak mögött, ahol a fegyvere csupán egy gyűrött fecni volt, rajta felesége, Jolán gyöngybetűivel írt, megfejthetetlennek tűnő listájával.
Zsófi a kasszából figyelte, ahogy a férfi reményvesztetten bolyong a sorok között. Lajos úgy tartotta a bevásárlólistát, mintha egy ősi, elátkozott pergamen lenne. Megállt a fűszeres pultnál, hosszan meredt a papírra, majd a polcra, aztán a plafonra, mintha onnan várna isteni kinyilatkoztatást.
– Himalájai só... – motyogta maga elé Lajos olyan hangon, mint aki épp a saját halálos ítéletét olvassa fel. – De csak a rózsaszín, durva szemű, ami nem olyan sós... Hát honnan a fenéből tudjam én, melyik só mennyire sós, ha egyszer be van zárva egy zacskóba?!
Zsófi mosolyogva nézte a férfi küzdelmét. „Milyen aranyos,” gondolta magában a lány. „Biztosan valami különleges, évfordulós vacsorával akarja meglepni a feleségét. Ezért ilyen feszült, tökéletes akar lenni.”
Lajos útja a tejtermékeknél folytatódott. Itt egy újabb krízishelyzet alakult ki, amikor a lista „kézműves, laktózmentes, vegán, bio mandulatejet” követelt, de a polcon csak „normál, tehénből származó, békebeli” tej sorakozott, meg valami gyanús, szürke folyadék egy zöld dobozban. Lajos sóhajtott egy akkorát, hogy a közeli hűtőpult üvege kis híján bepárásodott, majd beletette a kosarába a zöld dobozt, csendben imádkozva, hogy Jolán ne vegye észre a különbséget.
Végül, mintegy háromnegyedórás, emberpróbáló küzdelem után Lajos megérkezett a hármas kasszához. A kosara egy szürreális csendéletre hasonlított. Volt benne egy üveg rendkívül drága, ránctalanító arckrém (Jolánnak), egy csomag chiamag (Jolán diétájához), háromféle, egzotikus nevű tisztítószer (mert Jolán szerint a tavaszi nagytakarítás ősszel is időszerű), egy csomag füstölő (a csakrák tisztításához, természetesen Jolán utasítására), és egyetlen, magányos, akciós sör (Lajos egyetlen apró, lázadó örömforrása).
– Jó napot kívánok! – köszöntötte Zsófi a legszélesebb, legkedvesebb mosolyával, miközben a szalag elindult, és a termékek szépen lassan a lézeres leolvasó felé kúsztak.
– Kezét csókolom – dünnyögte Lajos, miközben a homlokát törölgette. Fáradt volt. Nagyon fáradt.
– Látom, nagy bevásárlást tetszett tartani – csicseregte Zsófi, miközben sorra pittyentette a termékeket. – Pitty. (Chiamag - 2500 Ft). Pitty. (Ránctalanító - 18000 Ft).
– Nem nagy bevásárlás ez, kedveském, csak... a feleségem szerint kifogytunk az alapvető élelmiszerekből – válaszolta Lajos, és a tekintete gyanakvóan megakadt a kasszagép kijelzőjén, ahol az összeg egyre vészesebben kúszott felfelé.
– Oh, ez igazán kedves öntől, hogy így besegít neki! – Zsófi szemei felragyogtak. Imádta a gondoskodó férjeket. – Biztosan nagyon hálás érte. Olyan ritka manapság, hogy egy férfi ilyen odaadóan végezze a házimunkát és a bevásárlást.
Lajos csak morgott valamit az orra alatt, ami leginkább egy fuldokló medve hörgésére hasonlított, de Zsófi ezt az egyetértés és a szerény férfiasság jelének vette. A szalag végére ért a magányos, akciós sör is. Pitty.
– ötvenháromezer-négyszázötven forint lesz, kérem szépen! – mondta Zsófi vidáman, bár a szám hallatán még az ő mosolya is megbicsaklott egy pillanatra. Egy maréknyi apróságért ez bizony szép summa volt.
Lajos arca a szürke ötven árnyalatát vette fel másodpercek alatt. Merev tekintettel meredt a kijelzőre, mintha az imént közölték volna vele, hogy eladták a veséjét a feketepiacon. Vett egy mély levegőt, majd a kabátja belső zsebéhez nyúlt. Egy lassú, szinte teátrális mozdulattal előhúzta a pénztárcáját.
A tárca egy sokat látott, kopott, barna bőrdarab volt. Egykor talán büszkén domborodott benne a készpénz, de mostanra már csak a hűségkártyák, a lejárt kuponok és a régi blokkok tartották benne a lelket. Lajos remegő ujjakkal kinyitotta. A tárca belseje éppolyan lehangoló volt, mint egy kifosztott piramis: a bankjegytartó rekesz teljesen üresen tátongott. Viszont az átlátszó műanyag ablakocskában, a bal oldalon, jól láthatóan díszelgett egy fénykép.
Zsófi, akinek a figyelmét sosem kerülte el semmi, ami a romantikához köthető, azonnal kiszúrta a fotót. A képen egy negyvenes éveiben járó, széles mosolyú, jól szituált, szőke nő volt látható. Zsófinak azonnal hevesebben kezdett verni a szíve. „Itt van!” – gondolta diadalmasan. „A bizonyíték! A mindent elsöprő, évtizedeken átívelő igaz szerelem!” El is olvadt tőle azonnal, és nem bírta magában tartani a gondolatait.
– Nahát, csak nem a felesége van a képen? – kérdezte Zsófi őszinte, csillogó szemekkel, előre dőlve a pulton.
Lajos felnézett a tárcából, tekintete találkozott a fiatal kasszáslány lelkes, romantikától túlfűtött pillantásával. Egy pillanatig némán állt, kezében a nyitott pénztárcával, ujjai az üres bankjegytartót simogatták.
– De igen! Így amikor csak előveszem a tárcám, azonnal rá gondolok – válaszolta Lajos teljesen nyugodt, komoly hangon.
Zsófi szíve egy pillanatra kihagyott egy ütemet. Olyan volt ez, mintha egyenesen egy hollywoodi filmből lépett volna ki ez a jelenet. Hát létezik még ilyen? Hogy egy férfi annyi év után is a felesége képét hordja a tárcájában, és már attól jobb kedve lesz, ha csak ránéz? A lány szinte látta maga előtt a romantikus montázst: közös séták a naplementében, nevetések, gyertyafényes vacsorák.
– Ez nagyon cuki! Gondolom ilyenkor örömmel tölti el, hogy otthon várja valaki – olvadozott Zsófi, miközben a kezeit a mellkasa előtt összekulcsolta, mint egy Disney-hercegnő.
Lajos arckifejezése egy millimétert sem változott. Még mindig a tárcáját nézte, a felesége mosolygós arcát, majd a kongó ürességet, ami a fotó mögött tátongott. Lassan felemelte a fejét, egyenesen Zsófi csillogó, naiv szemeibe nézett, és a világ legőszintébb, legfáradtabb hangján így szólt:
– Nem egészen. Inkább arra emlékeztet, hogy miért nincs soha egy vasam sem.
A csend, ami ezután a mondat után a hármas kassza környékére ereszkedett, sűrűbb volt, mint a lejárt szavatosságú majonéz. Zsófi arcáról úgy olvadt le a romantikus áhítat mosolya, mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon. A pislogása lelassult, az agya kétségbeesetten próbálta feldolgozni az információt, ami épp most zúzta porrá a fejében felépített tündérmesét. A romantikus vonósnégyes, ami eddig a képzeletében játszott, hirtelen egy hamis, fülsértő csikorgással elhallgatott.
Lajos közben, mintha mi sem történt volna, egy rezignált sóhajjal előhúzta a bankkártyáját a tárca egyik eldugott bugyrából, és odatartotta a terminálhoz. A gép csippant egyet, jelezve, hogy a tranzakció, és vele együtt Lajos havi költségvetésének egy jelentős része, sikeresen átvándorolt az üzlet számlájára.
A férfi lassan, módszeresen bepakolta a méregdrága arckrémet, a laktózmentes-vegán tejnek csúfolt vizet, a csakratisztító füstölőt és a magányos sörét a szatyrába. Bólintott egyet a még mindig enyhe sokkhatás alatt álló Zsófinak.
– Viszontlátásra, kedveském. És vigyázzon a romantikával. Nagyon sokba kerül – mondta Lajos békésen, majd sarkon fordult, és kisétált a fotocellás ajtón, bele az őszies, budapesti délutánba, vissza a valóságba, vissza Jolánhoz.
Zsófi egy darabig csak bámult utána, pislogott párat, majd a futószalagra nézett. A következő vásárló, egy idős néni, épp egy csomag akciós macskaalmot és két uborkát pakolt fel. Zsófi vett egy mély levegőt, megrázta a fejét, hogy kiverje belőle a rózsaszín köd maradékát is, és gépiesen lehúzta az első tételt.
– Jó napot kívánok... Pitty.