A fickó kivágta magát a szorult helyzetből
A mai modern randikultúra egy valóságos aknamező, ahol a magányos harcosok nem karddal, hanem bizonytalan eredetű sármmal és túlzásba vitt magabiztossággal próbálnak utat törni maguknak. Az igazi gondok azonban akkor kezdődnek, amikor valaki nemcsak az aknákra lép rá, de utána még ugrókötelezni is próbál rajtuk. Pontosan ez történt azon a bizonyos péntek estén a belváros egyik legzsúfoltabb szórakozóhelyén, ahol szemtanúja voltam az évszázad legmerészebb – és egyben legkatasztrofálisabb – ismerkedési kísérletének.
A történet főhőse egy András nevű úriember, akinek az önbizalma fordítottan volt arányos a helyzetfelismerő képességével. András az a típus, aki szerint a legelcsépeltebb dumák még mindig érvényes és működő belépők. Ezen az estén András kiszemelte magának a bárpultnál álló Laurát, és úgy döntött, hogy nem aprózza el a dolgot. Ahelyett, hogy egy egyszerű „Hogy hívnak?”-kal indított volna, azonnal az All-In stratégiát választotta, bízva abban, hogy a hangos zene és a neonfények elhomályosítják a józan észt.
András odalépett, kissé nekitámaszkodott a könyöklőnek, és olyan mély hangon, mintha egy mozielőzetest narrálna, bevetette a mindent eldöntőnek szánt mondatot:
– Első látásra beléd estem bébi! Veled bármikor kész lennék családot alapítani!
A bárpultnál állók közül többen is félrenyelték az italukat. Laura, aki láthatóan csak a koktéljára várt, lassan András felé fordult. Az arcán nem a meghatottság, sokkal inkább a végtelen szórakozottság és a hitetlenség keveréke tükröződött. Egy pillanatra megállt, mintha mérlegelné, hogy egyáltalán érdemes-e válaszolni, majd finom iróniával a hangjában így felelt:
– Már van egy gyerekem!
Egy átlagos ember ezen a ponton talán finoman visszavonulót fújna, vagy legalábbis témát váltana az időjárásra. De nem András. Andrást nem olyan fából faragták, aki megijed egy kis felelősségtől – vagy legalábbis az alkohol és a hódítási vágy ezt hitette el vele. Egy pillanatig sem habozott, azonnal rávágta, mintha csak egy örökbefogadási papírt írna alá a helyszínen:
– A sajátomként fogom szeretni!
Laura ekkor már alig bírta elfojtani a mosolyt, de úgy döntött, eljött az ideje, hogy bedobja a nehéztüzérséget, és véget vessen ennek a képtelen beszélgetésnek, mielőtt András már a közös családi nyaralásokat kezdi el tervezgetni. Közelebb hajolt, és komolyra fogva a szót, a bejárat felé intett:
– Van férjem is, aki az előbb ment ki a mosdóba!
A helyzet ezen a ponton már nemcsak kínos volt, de a fizikai biztonságot is veszélyeztette. Bárki más azonnal keresni kezdte volna a legközelebbi vészkijáratot, vagy legalábbis hirtelen nagyon érdekessé vált volna számára a telefonja kijelzője. De András agyában ekkorra már teljesen lekapcsolt a túlélési ösztönért felelős központ. Vagy talán csak túl sokat nézett skandináv párkapcsolati drámákat. Laura legnagyobb döbbenetére – és a körülöttük állók elfojtott kuncogása közepette – András teljesen komoly arccal, szinte megnyugtatólag tette hozzá:
– Őt is!
A történet itt akár véget is érhetett volna egy hatalmas nevetéssel, de a sors – és a sors ezen az estén egy igencsak kigyúrt, éppen a mosdóból visszatérő férj formájában jelent meg – közbeszólt. Amikor a férj megérkezett, és látta, hogy a felesége egy idegen férfival beszélget, aki éppen „őt is szeretné”, a helyzet finoman szólva is feszültté vált.
Szerencsére András, bár a romantikában vakmerő volt, a fizikai konfliktusok terén már mutatott némi realizmust. Amikor a férj barátságosan, de határozottan megkérdezte, hogy „Miben segíthetek, barátom?”, András hirtelen rájött, hogy a családi idill, amit az imént felvázolt, talán mégsem annyira működőképes. Egy gyors, zavart motyogás kíséretében, miszerint „csak a mosdót kereste” (ami meglehetősen furcsa indoklás egy családalapítási ajánlat után), András villámgyorsan beolvadt a tömegbe.
