Gyanúsan burkoltan fogalmazta meg a szakítás valódi okát
A nap végére már szó szerint lüktetett a lábam. A neonfényes iroda oxigénhiányos levegője és a véget nem érő Excel-táblázatok után már csak egyetlen dologra vágytam: hogy végre lerúgjam magamról ezt a pokoli, szűk magassarkút, és valami jeges, életmentő italt kortyolgassak a kedvenc munkatársammal, Alexával.
Amúgy is volt mit kitárgyalnunk, ugyanis Alexa az elmúlt egy hétben gyakorlatilag egyszemélyes PR-kampányt folytatott az új pasija mellett. Ha hihettünk a beszámolóknak, Gábor maga volt a két lábon járó tökéletesség. Gábor volt a megmentő hős, a figyelmes lovag, aki nemcsak kitalálja a gondolatait, de egyetlen röpke hónap alatt mélyebben megértette a lelkivilágát, mint bárki más az elmúlt huszonöt évben. A nyomtatónál, az ebédszünetben, de még a kedd reggeli, halálosan unalmas státuszmeeting alatt is csak róla tudott suttogni.
Ehhez képest ma reggel a teakonyhában valami egészen szürreális dolog történt. A kávégép álmos zúgása mellett sorakoztunk a napi koffeinadagunkért, amikor Alexa – aki általában ilyenkor is Gábor zseniális humorát szokta ecsetelni – csak úgy mellékesen, két korty forró eszpresszó között odavetette:
– Ja, amúgy szakítottam Gáborral. Ne is kérdezd, majd este mesélek.
És azzal a lendülettel, mintha csak az időjárásról beszélt volna, már fordult is sarkon, ott hagyva engem tátott szájjal, egy félig teli bögrével a kezemben.
És most itt ültünk a kedvenc kerthelyiségünkben, a lemenő nap aranyló fényében, egy-egy hatalmas pohár jéghideg, mentás-citromos limonádé társaságában. A pohár oldalán gyöngyözött a pára, a háttérben valami lágy, nyári sláger szólt. Alexát figyeltem. Nyoma sem volt rajta a klasszikus, szakítás utáni világvége-bánatnak, nem voltak kisírt szemek vagy elkenődött smink. Inkább csak valami hűvös, feszült düh vibrált körülötte.
Majdhogy szétvetett a kíváncsiság. Hogy a viharba válhatott a "Nagy Ő"-ből hirtelen szakító-ok alig huszonnégy óra leforgása alatt? Mi lehetett az a drámai fordulat, ami a tökéletes Gábort a süllyesztőbe küldte? Kortyoltam egy óvatosat a limonádémból, és megpróbáltam a lehető leglazább, legkevésbé vallatós hangszínemet elővenni:
– Szóval... hogyhogy máris lapátra tetted a tökéletes új pasidat?
Alexa arca meg sem rezdült. Lassan, szinte teátrálisan letette a párás poharat az asztalra, egyenesen a szemembe nézett, és olyan hűvös nyugalommal felelt, hogy a levegő is megfagyott körülöttünk:
– Mondjuk úgy, hogy kiderült: egészen más az érdeklődési körünk.
Összeráncoltam a homlokomat. Itt valami nagyon nem stimmelt. Ez a válasz túlságosan kimért, túlságosan diplomatikus volt egy olyan nőtől, aki tegnap még ódákat zengett a srácról.
– Ezt mégis hogy érted? – kérdeztem őszinte értetlenkedéssel, kicsit előredőlve.
Alexa egy pillanatra habozott. A szája széle megrezzent, majd egy végtelenül gúnyos, félig keserű, félig szórakozott mosoly kíséretében, vastag szarkazmussal a hangjában kibökte:
– Hát, tudod... én a kemény rockot szeretem, ő meg a legjobb barátnőmet.
Egy másodpercig néma csend ereszkedett az asztalunkra. Próbáltam megkeresni magamban a támogató, együttérző barátnőt, próbáltam valami empatikusat és mélyet mondani a férfiak árulásáról, de ahogy feldolgoztam Alexa fapofával előadott, zseniálisan szellemes válaszát, egyszerűen nem bírtam magammal. Kibukott belőlem a nevetés.
Szerencsére a feszültség benne is azonnal eltört. Egyáltalán nem sértődött meg a reakciómon, sőt, ő is felnevetett, és a keserűség lassan feloldódott a közös kuncogásban. Ott ültünk a kora esti fülledtségben, nevetve a helyzet abszurditásán, és hirtelen úgy éreztem, a "tökéletes" Gábor elvesztése volt a legjobb dolog, ami ezen a héten történhetett vele.
