Jobbra húztam, balra menekültem: Beszámoló egy félresikerült Tinder-randiról

A modern társkeresés pont olyan, mint egy elaknásított mezőn sétálni, bekötött szemmel, miközben valaki a háttérből a Benny Hill főcímzenéjét játssza hegedűn. Az ember lánya letölti az alkalmazást, jobbra húz, balra húz, és reménykedik, hogy a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb horogra akad valaki, aki nem gyűjt kitömött mókusokat, nem él még mindig az anyukája alagsorában, és a profilképén nem egy döglött ponttyal pózol valami iszapos tóparton.

Réka egy igazi veteránnak számított ebben a műfajban. Túl volt már azokon a randikon, amikről könyvet lehetne írni – vagy legalábbis egy nagyon szomorú és traumatikus Netflix dokumentumfilmet forgatni. Volt randija sráccal, aki az első tíz perc után megkérdezte, hogy Réka hisz-e abban, hogy a Földet valójában alakváltó gyíkemberek irányítják (és láthatóan csalódott volt, amikor Réka nemmel válaszolt). Volt randija lánnyal, aki a találkozó felénél elsírta magát, mert eszébe jutott a hörcsöge, aki 1998-ban hunyt el tragikus körülmények között egy porszívó-balesetben. És persze ott volt az a klasszikus eset is, amikor a partnere a vacsora végén közölte, hogy otthon felejtette a pénztárcáját, majd a mosdóba menet egyszerűen kiszökött az étterem hátsó ablakán, hátrahagyva Rékát egy negyvenezres számlával és két félig megrágott garnélarákkal.

De Réka nem adta fel. Mint egy elszánt aranyásó a vadnyugaton, tovább szitálta a Tinder és a Bumble iszapját, bízva abban, hogy egyszer megcsillan az aranyrög. Így talált rá Klaudiára.

Klaudia profilja valóságos oázisnak tűnt a sivatagban. A képein egy elegáns, mosolygós, stílusos nő nézett vissza rá, aki láthatóan tudta, mi fán terem a higiénia és az esztétika. Nem voltak indokolatlan tükrös szelfik, sem homályos, pixeles bulifotók, ahol tizenkét ember közül kell kitalálni, hogy ki is az illető. Klaudia bioja egyenes, határozott és vonzó volt: „Szeretem a mély beszélgetéseket, a jó borokat, és a spontán utazásokat. Keresem azt a partnert, aki értékeli az igényességet. Én magamra és a környezetemre is maximálisan adok, ápolt vagyok, és ezt várom el attól is, akivel találkozom. Nincsenek drámák, csak tiszta lap.”

Réka szíve hevesebben vert. Végre! Egy normális, felnőtt ember, aki tudja, mit akar, és akinek fontos a megjelenés és az igényesség. Az egész hete akörül forgott, hogy mit vegyen fel a péntek esti találkozóra. Új parfümöt vett, egy órát töltött a tükör előtt a tökéletes, "csak úgy felkeltem, és ilyen csodásan nézek ki" smink elkészítésével, és egy olyan bőrdzsekit húzott fel, amiben legalább háromszor lazábbnak tűnt, mint amilyen valójában volt.

A találkozót egy felkapott, belvárosi kézműves kávézóba beszélték meg. Tudják, abba a fajtába, ahol az asztalok raklapból vannak, a pincérek hózentróglit hordanak iróniából, és a kávét nem csészében, hanem újrahasznosított befőttesüvegben szolgálják fel, miközben a háttérben valami obskúrus izlandi indie zenekar akusztikus feldolgozása szól.

Másnap délelőtt Réka már a legjobb barátnőjével, Zsófival ült egy teljesen másik – bár kísértetiesen hasonló – kávézóban. Zsófi épp egy olyan matcha lattét szürcsölt, ami kinézetre és ízre is leginkább egy mocsári algaturmixra emlékeztetett, de mivel háromezer forintba került, úgy tett, mintha ez lenne a világ legfinomabb itala. Zsófi egész héten hallgatta Réka áradozását a titokzatos, tökéletes Klaudiáról, így alig várta a beszámolót.

Zsófi letette a zöld trutyit az asztalra, előredőlt, és csillogó szemekkel feltette a kérdést:
– Na, hogy sikerült a tegnap esti randid?

Réka mélyet sóhajtott. Az arca olyan kifejezést öltött, mint aki poszttraumás stressz szindrómában szenved, miután túlélte a Titanic katasztrófáját. Egy darabig csak a feketekávéját bámulta, mintha a kávézaccból próbálná kiolvasni, hol rontotta el az életét.
– Áh, leléptem! Totál igénytelen volt a csaj.

Zsófi szemei elkerekedtek. A matcha latte majdnem félrement, egy pillanatra úgy tűnt, megfullad az ámulattól. Gyorsan megköszörülte a torkát, és hitetlenkedve meredt Rékára.
– Az meg hogy lehet?! Hiszen külön kiemelte a profilján, hogy ápolt.

Réka arca egy pillanatra sem rezzent. Ugyanazzal a rezignált, az élettől teljesen megfáradt tekintettel nézett a barátnőjére, felidézve a tegnap este minden egyes traumatikus pillanatát.
– Jah, de kiderült, hogy a pszichiátrián.

Zsófi egy másodpercig próbálta feldolgozni az információt. Az agyában a fogaskerekek csikorogva a helyükre kattantak, majd egy olyan hangos, torkos röhögés tört ki belőle, hogy a szomszéd asztalnál egy kalapos hipszter ijedtében beleejtette a vegán croissant-ját a flat white-jába.

– Várj, te most viccelsz, ugye? – nyögte ki Zsófi, miközben a könnyeit törölgette. – Kérlek, mondd, hogy csak túlzol!

– Bárcsak túloznék – felelte Réka, és beletemetkezett a kávéjába. – Már eleve az gyanús kellett volna, hogy legyen, amikor megérkezett. Emlékszel a fotóira? Elegáns blúz, belőtt haj, finom smink. Ehhez képest megjelent egy olyan kinyúlt, neonzöld mackófelsőben, ami utoljára az 1992-es barcelonai olimpián lehetett divat, a haján meg látszott, hogy a samponnal való kapcsolata kimerül a plátói távolságtartásban.

– Ne már! És mit csinált?

– Leült velem szembe, és az első tíz percben egy szót sem szólt. Csak meredt rám. Aztán hirtelen elővett a táskájából egy hatalmas, csillogó alufólia-galacsint, és letette az asztal közepére. Amikor megkérdeztem, hogy az micsoda, teljesen komoly arccal közölte, hogy ez a "Gondolathárító Gömb", ami megvéd minket attól, hogy a kávéfőzőbe épített 5G mikrocsipek leolvassák az auránkat.

Zsófi a nevetéstől már az asztalra borult, a válla rázkódott.
– És te mit mondtál erre?!

– Én? Én egy korttyal megittam a forró teámat, ami valószínűleg harmadfokú égési sérüléseket okozott a nyelőcsövemben, és próbáltam udvariasan témát váltani. Megkérdeztem, mivel foglalkozik mostanában. Erre elkezdett suttogni, és közölte, hogy jelenleg egy titkos földalatti szervezetnek dolgozik, akik a galambokat programozzák át, mert – idézem – "a madarak nem igaziak, ők a burzsoázia drónjai".

– Azt a betyár mindenit... – suttogta Zsófi, levegő után kapkodva. – A "drámamentes, tiszta lap" egy kicsit más értelmet nyert.

– De ez még nem minden! – folytatta Réka, akiből most már gátlástalanul ömlött a panasz. – Amikor kihozta a pincér a sütit, amit rendeltünk, a drága Klaudiánk hirtelen felpattant, rámutatott a villájára, és elkezdett kiabálni a pincérrel, hogy a villa hegyén lévő fénytörés egyértelműen egy szabadkőműves kód. Majd fogta a sütijét, és puszta kézzel – Zsófi, esküszöm neked, puszta kézzel! – elkezdte széttrancsírozni az asztalon, mondván, hogy meg kell keresnie benne a nyomkövetőt!

– Úristen, Réka! És ekkor léptél le?

– Hát, először azt hittem, valami rejtett kamerás átverés áldozata vagyok, és kerestem, honnan ugrik elő egy tévés stáb. De amikor a csaj a szétmázolt csokitortával a kezén elkezdte simogatni a saját arcát, mintha valami rituális arcpakolást csinálna, akkor tudtam, hogy itt az idő a taktikai visszavonulásra. Felálltam, azt mondtam, hogy kint hagytam a kutyámat a kocsiban – annak ellenére, hogy nincs sem kutyám, sem kocsim –, és olyan tempóban hagytam el a helyszínt, hogy Usain Bolt is megirigyelte volna.

Zsófi letörölt egy újabb könnycseppet a szeme sarkából, majd felemelte a maradék zöld trutyiját.
– Hát, barátném, erre inni kell. Az ápoltság egy egészen új dimenzióját sikerült felfedezned. Mit gondolsz, adsz még esélyt az online társkeresésnek?

Réka hosszan belenézett a kávéscsészéje fenekébe, majd elővette a telefonját, kinyitotta az alkalmazást, és egy határozott mozdulattal rányomott a "Fiók törlése" gombra.
– Tudod, Zsófi, asszem egy darabig inkább a macskákra koncentrálok. Azok legalább tényleg ápoltak, és a legnagyobb összeesküvés-elméletük is csak annyi, hogy a porszívó az életükre tör.