A budapesti tömegközlekedés Casanovája, avagy a mosoly, ami mindent vitt

Sokan hisznek a szerelem első látásra intézményében. Abban a bizonyos, megmagyarázhatatlan szikrában, amely két idegen között pattan ki egy teljesen átlagos, eseménytelen kedd délutánon. A romantikus regények szerint ilyenkor megáll az idő, a háttérzaj elcsendesedik, és csak a másik szeme, na meg az a bizonyos, sokat ígérő mosoly létezik.

Hősünk – nevezzük őt most diszkréten Sándornak – is szentül hitte, hogy ő a modern kor ügyeletes szívtiprója. Sándor nem volt egy tipikus Adonisz, de rendelkezett valami olyasmivel, amit ő maga "rusztikus sármnak" hívott. Különös ismertetőjegye egy meglehetősen szellős mosoly volt. A felső fogsorából ugyanis hiányzott egy stratégiailag fontos, mondhatni frontvonalbeli darab. Sándort ez egy cseppet sem zavarta, úgy gondolta, ez a kis aszimmetria csak hozzátesz a vagány, rosszfiús imázsához. Hiszen a kalózoknak is hiányzik ez-az, mégis odavannak értük a nők!

Történetünk napján Sándor ismét bedobta a titkos fegyvert. A mellette ülő, gyönyörű, tökéletesen sminkű, bőrzdsekis hölgy pillantását próbálta elkapni a tömegközlekedési eszközön. Sándor tudta, hogyan kell ezt csinálni, és beveti a nehéztüzérséget: egy kis szemkontaktus, egy laza fejbillentés, majd bumm – jöhet a 100 wattos (bár egy kiégett körtével rendelkező), szellős mosoly.

A taktika, láss csodát, azonnal működött!

A legtöbb nő ilyenkor rémülten a táskájába markolna, és a következő megállónál menekülőre fogná. De Ő nem így tett. Először csak visszanézett. Aztán halvány mosolyra húzódott a szája. Végül – Sanyi pulzusa ekkor már a dobhártyájában dörömbölt – kissé közelebb hajolt. A levegő szinte izzott a feszültségtől. Sándor már szinte hallotta a romantikus hegedűszót a háttérben, és fejben már azt tervezgette, mit fognak vacsorázni az első randevún.

A nő végre megszólalt, hangja lágy volt, mégis határozott. Szavai úgy csengtek Sándor fülében, mint a legédesebb szirénének:

– Amióta csak rám mosolyogtál, az jár a fejemben, hogy felhívjalak magamhoz!

Sándornak több sem kellett. A férfiúi egója abban a pillanatban akkorára duzzadt, hogy önálló gravitációs mezővel rendelkezett. "Megvagy" – gondolta magában. A vadászösztön diadalmaskodott. Tudta, hogy a hiányos fogsorú rosszfiú karakter ellenállhatatlan. Kicsit mélyebb regiszterbe vitte a hangját, lazán hátradőlt, és egy laza, sokat sejtető félmosollyal (ügyelve arra, hogy a légrés azért megmaradjon) így válaszolt:

– Jól hangzik! Facér vagy?

Laci már szinte látta maga előtt a gyertyafényes estét. A nő mosolya azonban hirtelen valahogy megváltozott. A levegő megfagyott egy pillanatra. A romantikus, flörtölő ív helyett valami sokkal... analitikusabb kifejezés ült ki a nő arcára. Megigazította a táskáját, közelebb hajolt, és kíméletlen őszinteséggel így szólt:

– Nem egészen, de fogorvos vagyok, és egyszerűen fizikai fájdalmat okoz nézni azt a hiányzó metszőfogat! Szakmai ártalom, ne haragudj, de itt van a rendelőm két megállóra, és van egy lemondásom délután háromra.

A hegedűszó a háttérben egy hatalmasat reccsent, majd hirtelen elhallgatott. A romantikus köd egy szempillantás alatt szertefoszlott, és helyét átvette a kíméletlen, rideg valóság, amelynek enyhe fertőtlenítőszaga volt. A nő arcán a csodálat egy egészen másfajta, professzionális elhivatottsággá formálódott. Szemeiben nem a szenvedély lángolt, hanem egy porcelánkorona és egy gyökérkezelés árajánlata.

Sándor világképe apró, fogzománc-darabkákra tört. A nő, aki felől azt hitte, megbabonázta a férfiassága, valójában csak egy két lábon járó, súlyos fogászati katasztrófát látott benne. Nem a szívét akarta meghódítani, hanem az ínyét szerette volna megmenteni a teljes pusztulástól.