Apuka a pácban, avagy amikor majdnem magyarázkodnom kellett az óvodában
A négyéves fiamnak, Marcinak, Nemcsak az agya jár villámgyorsan, mint valami túlpörgetett szuperszámítógépnek, de a füle... nos, a füle olyan, mint egy katonai lehallgatóközpont. Ha a ház túlsó végében, a spájz sötétjében óvatosan megpróbálok némán kibontani egy csokiszeletet, ő három másodperc múlva ott áll mellettem, csillogó szemekkel. A feleségemmel éppen ezért már régóta tartjuk magunkat egy szigorú, íratlan alapszabályhoz: a gyerek közelében nincs csúnya beszéd.
De hát emberek vagyunk, és néha, egy végtelennek tűnő, agyzsibbasztó munkanap után a beépített szűrőrendszerünk hajlamos meghibásodni.
Különösen igaz ez olyankor, amikor egy péntek délután fél hatkor a telefon gonoszul pittyen egyet. A kijelzőn a főnököm neve villogott, az e-mail tárgyában pedig a rettegett "SÜRGŐS – Még ma ránéznél?" felirat díszelgett. Marci épp a nappali szőnyegén építette a tizedik legó-űrhajóját, látszólag teljesen elmélyülve a munkában. Én meg a képernyőt bámulva, az orrom alatt dühösen elmormoltam pár szaftos, jól megtermett, ízes, de nem éppen szalonképes szót. Halkan mondtam. Tényleg nagyon halkan. Azt hittem, simán megúsztam.
Pár nappal később békésen autóztunk a szőnyegen. Épp egy epikus Forma-1-es futam kellős közepén tartottunk, amikor Marci hirtelen lefékezte a kisautóját. Felnézett rám azokkal a hatalmas, ártatlan szemeivel, majd feltett egy kérdést, amitől a pulzusom azonnal az egekbe szökött, a szívem pedig egy pillanatra szó szerint kihagyott egy dobbanást.
– Apa... mi is az a vicces "B" betűs szó, amit akkor szoktál mondani, amikor a főnököd felidegesít?
Hideg veríték futott végig a hátamon. Pontosan tudtam, mire gondol, de nyilván nem mondhattam ki. Másodpercek törtrésze alatt pergett le előttem az életem: láttam magam előtt a feleségem gyilkos pillantását, és hallottam az óvónők megrovó hangját, amint hétfő reggel beszámolnak róla, hogy Marci milyen választékos új szókincset vetett be a homokozóban a dömperért folyó harc során.
Riadtan próbáltam menteni a menthetőt, a lehető legártatlanabb képet vágva:
– Őőő... fogalmam sincs, kisfiam. Már nem is emlékszem... – dadogtam.
Marci kis homloka ráncba szaladt, ahogy megfeszítve gondolkodott, miközben én levegőt is alig mertem venni. Aztán hirtelen felragyogott az arca, mint akinek hatalmas heuréka-élménye van. Széles, diadalmas mosollyal bökte ki:
– Tudom már, eszembe jutott! Azt szoktad mondani, hogy banán! Ugye, Apa?
Egy pillanatig csak pislogtam, majd egy akkora nevetés szakadt ki belőlem a hatalmas megkönnyebbüléstől, hogy még Marci is megszeppent. Átborzoltam a haját, és bőszen bólogattam:
– Jaa, tényleg! Hogy is felejthettem el?
Azóta a helyzet nálunk gyökeresen megváltozott. A "banán" hivatalosan is a család titkos kódszavává lépett elő. Ha este megcsörren a telefonom, és a képernyőre pillantva gyanúsan felsóhajtok, Marci már kuncogva kérdezi a kanapéról: "Csak nem megint a Banán bácsi írt?" Én pedig mosolyogva bólogatok, és hirtelen valahogy sokkal kevésbé tűnik idegesítőnek a péntek esti túlóra.
