Sanyi bácsi nem kertel: ami a szívén, az a száján

Amikor a főváros végeláthatatlan betondzsungelében a határidők, az e-mailek és a dugók zaja már szinte fizikai fájdalmat okoz, az ember ösztönösen menekülőre fogja. Így tettem én is. Péntek délután magam mögött hagytam a lüktető mókuskereket, és meg sem álltam a szülőfalumig. Ahogy a kocsi kereke letért az aszfaltról és rágördült a jól ismert, kissé kátyús bekötőútra, szinte éreztem, ahogy a vérnyomásom a normális tartományba süllyed. A levegő itt más: nem a szmog és a kávézók kipufogógázzal kevert illata lengi be, hanem a frissen nyírt fűé és a készülő vasárnapi húsleves előfutáraként rotyogó pörkölteké.

Ahogy kiszálltam az autóból és a jól ismert, kissé rozsdás kertkapu felé vettem az irányt, azonnal megpillantottam a szomszédban Sanyi bácsit.

Sanyi bácsi nem csupán egy szomszéd, ő a falu egyik utolsó, élő krónikása. Bár a kilencvenhez közelít, a járása fürgébb, mint némelyik harmincas menedzseré. Az arca, amelyet évtizedek nyári napsütése cserzett mélybarnára és rajzolt tele nevetőráncokkal, egy olyan emberé, aki már mindent látott, és minderről meg is van a határozott véleménye.

Ahogy megláttam őt a drótkerítésre támaszkodva – fején az elmaradhatatlan, viharvert kalapjával, kezében pedig egy metszőollóval –, mosolyogva odaköszöntem neki. Ő, amint meghallotta a hangomat, széles, őszinte mosollyal az arcán indult meg felém.

– Nocsak, csak nem hazatalált a pesti úrfi? – harsant fel a jól ismert, érces orgánum, miközben egy olyan erős kézfogással üdvözölt, ami egy favágónak is dicséretére vált volna.

Azonnal kifaggatott. Tudni akarta, hogy megy a sorom, nem dolgozom-e túl magam, és egyáltalán, eszem-e rendes, meleg ételt abban a „nagy rohanásban”. Miután megnyugtattam, hogy minden rendben van, és a városi lét minden nyűgjét próbálom a helyén kezelni, én is érdeklődni kezdtem.

– Sanyi bácsi, és hogy vannak az unokák ott fent a nagyvárosban? – kérdeztem, miközben a kerítésnek támaszkodtam, tudva, hogy egy jóízű történet van kibontakozóban.

Sanyi bácsi egy teátrális, lassú mozdulattal megigazította a kalapját, krákogott egyet, majd elgondolkodva ránézett a frissen felkapált udvarra, mintha ott keresné a megfelelő szavakat.

– Hát… a nagyobbik fiú… – kezdte vontatottan, majd egy apró, megvető grimasszal az arcán folytatta. – Az elvett ott egy városi jánykát a múlt hónapban.

A hangsúly, amivel a "városi jányka" kifejezést kiejtette, zseniális volt. Úgy mondta, mintha az unokája legalábbis egy egzotikus, de teljesen hasznavehetetlen díszmadarat hozott volna a házhoz. A szemeiben ott táncolt az a fajta jóindulatú, de kőkemény vidéki pragmatizmus, ami egyszerűen nem tud mit kezdeni az avokádópirítóssal és a műkörmökkel.

– Képzeld el – hajolt egy kicsit közelebb, mintha titkot osztana meg –, a múltkor is lehozták ide. Azt se tudta, melyik a tyúk eleje meg a hátulja! Amikor mondtam neki, hogy menjen be a tojásért, úgy nézett rám, mintha az oroszlánok közé küldtem volna. Ráadásul nem eszik húst! Valami magvakat meg zöld leveleket rágcsált egész hétvégén.

Ezen már nem bírtam magammal, és hangosan felnevettem. Ismertem Sanyi bácsit, tudtam, hogy mindenről megvan a maga, kissé konzervatív, de végtelenül őszinte véleménye. Nála az élet dolgai feketék vagy fehérek: a földet meg kell művelni, a tojást össze kell szedni, az embernek meg tudnia kell, hol a helye a világban.

De a történetnek itt még nem volt vége. Kíváncsian vártam a folytatást.

– És a kisebbik fiúval mi újság? – kérdeztem, miközben letöröltem egy nevetésből fakadó könnycseppet a szemem sarkából.

Sanyi bácsi arca hirtelen megváltozott. Az aggódó nagypapa és a dörzsölt, cinikus öregúr tökéletes keveréke jelent meg a vonásain. Cinkosan rám kacsintott, majd rácsapott a térdére.

– Jaaaj, hát annak még nem ment el a józan esze, szerencsére!

Ekkor már ő sem bírta tovább. Hatalmas, szívből jövő kuncogásban tört ki, ami percekig visszhangzott a csendes falusi utcán. Olyan ízesen, olyan életvidáman nevetett, hogy lehetetlen volt nem vele tartani.

Ahogy ott álltunk a lemenő nap sárgás fényében fürödve és a saját jókedvünkön nevetve, hirtelen rájöttem, miért jöttem haza. Nemcsak a csend és a jó levegő miatt, hanem ezekért a pillanatokért. Sanyi bácsi nyers, mégis szeretetteljes humora, az egyszerű, vidéki logika és az élet legtisztább, sallangmentes szemlélete pontosan az az ellenszer volt, amire a túlpörgetett városi lelkemnek szüksége volt.

Búcsút vettem tőle, megígérve, hogy másnap átugrom egy kávéra, majd beléptem a szüleim udvarára. A mókuskerék valahol nagyon messze, a Budapest táblán túl maradt.