Most már világos, miért rejtegette az új barátnőt a szülei elől

A legjobb barátommal kiültünk a megszokott padunkra a parkban, ahol már annyi világmegváltó ötletet szültünk (egyik sem jött be), és ahol a boldogan rohangáló kutyák és a madarak gondtalan csicsergése éles kontrasztban állt azzal a sűrű, egzisztenciális káosszal, ami a fejünkben zengett.

Dani ugyanis egyáltalán nem nézett ki jól. Amikor megérkezett, úgy roskadt le mellém, mint aki épp most tudta meg, hogy a kedvenc zenekara feloszlott, a bankszámláját lenullázták, és bónuszként az összes létező cipőjét elrabolták az ufók. A tekintete a semmibe meredt. A pólóján lévő gyűrődések híven tükrözték a belső feszültségét.

– Na, mivan veled, tesó? – kérdeztem, kényelmesen hátradőlve, és felvéve a megértő, sokat látott terapeuta pózát.

– Ne is kérdezd, ember – sóhajtotta olyan mélyről, mintha a tüdeje helyén egy fekete lyuk tátongana. – Tegnap volt a nagy nap. Felvittem a Diát.

Azonnal megértettem a tragédia forrását. Igen, a rettegett első találkozás az ősökkel.

Dani már hetek óta készült erre a diplomáciai csúcstalálkozóra. Úgy tervezte meg a vasárnapi ebédet, mintha a normandiai partraszállást vezényelné le. Stratégiákat dolgozott ki, hogyan nyűgözze le a szüleit, Diának pedig egy részletes szabálykönyvet állított össze a túléléshez. A vaskos kódex főbb pontjai a következők voltak:

Szabály #1: Szigorúan tilos a politika bármilyen formában történő említése. Ha szóba kerül, a válasz egy elterelő mosoly és a leves megdicsérése.

Szabály #2: Szeressük a húst. Vagy legalábbis tegyünk úgy, mintha a rántott karaj lenne a létezésünk értelme.

Szabály #3: Kerüljük a két másodpercnél hosszabb ideig tartó, közvetlen szemkontaktust anyámmal, nehogy dominanciaharnak vegye.

Hát, a haditerv finoman szólva sem sült el jól.

– Egyszerűen katasztrófa volt. Egy megsemmisítő vereség – folytatta Dani, eltemetve az arcát a kezébe, mintha el akarna bújni a külvilág elől. – Anyám már a bejáratnál úgy nézett rá, mint egy lejárt szavatosságú, gyanúsan sápadt vegán kolbászra.

Elképzeltem Ildikó nénit, aki egy vérbeli, alföldi matriarcha, és akinek a szeretetnyelve a koleszterinben gazdag, ötfogásos ebéd.

– Aztán jött a vacsora – nyögte Dani. – Dia, hogy kitűnjön és oldja az érezhetően fagyos hangulatot, valami borzasztóan furcsa illóolajokról kezdett beszélni. Előhúzott a táskájából egy kis üvegcsét, valami levendula-pacsuli keveréket, ami szerinte "harmonizálja a csakrákat" és "oldja a stresszt". Anyám meg... ember, anyám csak forgatta a szemét, felhorkantott, és megkérdezte, hogy az ő harminc éve fájós derekát is gyógyítja-e ez a "gyomillatú vudu-víz".

Felnevettem, de Dani arcán nyoma sem volt a derűnek.

– És ez még csak a kezdet volt. A főtétel közben kiderült, hogy Dia anyja egy harcos, elhivatott vegán aktivista. Az én anyám pedig... nos, te is tudod. Az én anyám minden bizonnyal egy húsimádó szekta titkos főpapnője, aki szerint a zöldség maximum csak arra való, hogy díszítse a disznótorost. A vacsora végére a csend nehezebb és sűrűbb volt, mint anyám töltött káposztája. Szó szerint hallani lehetett, ahogy az emésztésünk küzd az idegességgel.

Dani ott ült, és elmondása szerint anyja véleménye nem volt éppen dicsérő.

Amikor Dia elment, anyám csak annyit mondott:

- Hát, fiam, az ízlésedről még beszélnünk kell. És nagyon nem a jó értelemben.

Én, a bölcs tanácsadó, a mindentudó barát szerepében megköszörültem a torkomat, és színpadiasan megigazítottam a fehér ingem gallérját. Úgy éreztem, eljött az én időm, hogy átadjam a végső igazságot.

– Várjál, Dani, túlgondolod! – kezdtem a monológot, magabiztosan hadonászva. – Ezt a problémát már évezredekkel ezelőtt megoldották. Ez egy tudományos tény, tesó, a modern pszichológia alapköve. Nem kell ezen görcsölni. Figyelj ide: a kulcs egyszerűen az, hogy az anyádnak olyasvalaki kell, akit ő maga is maradéktalanul elfogad. Valaki, aki... aki ismerős neki. Tesó, ne keress tovább különc lányokat illóolajokkal. Olyan barátnőt újíts be legközelebb, aki pontosan olyan, mint a muterod! Aki tud főzni, aki határozott, és akinek a puszta nézése tekintélyt parancsol. Meglátod, egyből szent lesz a béke!

Büszkén dőltem hátra, várva a tapsot. Dani ekkor hirtelen felnézett a kezéből. Azt hittem, hálás lesz a zseniális, problémamegoldó ötletért, és megköszöni, hogy megvilágosítottam. Ehelyett egy furcsa, nosztalgikus-keserű, sokatmondó kifejezés ült az arcára. Mélyet lélegzett, és a madárcsicsergésbe belerobbant a csendet megtörő, fáradt vallomás:

– Oh, haver... hát a Luca pont olyan volt,de őt meg az apám nem bírta.