A felbecsülhetetlen értékű gyűrű valódi ára
A transzatlanti járat első osztályán utazni kétségtelenül kiváltság, de egy tizenegy órás repülőút még a legkényelmesebb, vízszintesre dönthető bőrülésekben is próbára teszi az ember türelmét. A 2A ülésen utazó férfi eltökélte, hogy ezt az időt hasznosan tölti. Letette maga elé a laptopját, rendelt egy dupla eszpresszót a végtelenül udvarias utaskísérőtől, és megnyitott egy kellőképpen unalmas negyedéves pénzügyi jelentést.
A fókuszálással azonban már a felszállás pillanatától kezdve komoly gondjai akadtak.
A mellette lévő, 2B ülésen egy rendkívül elegáns, szőke hölgy utazott, és olyan mérhetetlen nyugalommal és természetességgel lapozgatta a fedélzeti magazint, mintha csak a saját tengerparti villájának teraszán ülne. A probléma azonban nem a hölgy jelenléte volt. Még csak nem is az a finom, drága parfüm, ami a levegőt lengte be körülötte.
A probléma az a valami volt, ami a jobb kezén pihent.
Egy hatalmas, vörösen izzó kő, ami minden egyes alkalommal, amikor a nő lapozott egyet, úgy verte vissza az olvasólámpa célzott fényét, mintha egyenesen a férfi retináját akarná kiégetni. A drágakő akkora volt, hogy a férfi komolyan elgondolkodott rajta: vajon a hölgynek külön csuklóerősítő gyakorlatokat kell végeznie, hogy fel tudja emelni a kezét? A kőnek valószínűleg saját gravitációs mezeje és irányítószáma volt. Szinte csoda, hogy nem zavarta be a repülőgép navigációs rendszerét.
A férfi egy darabig hősiesen küzdött. Belekortyolt a kávéjába, meredten bámulta az Excel-táblázat 42. sorát, és próbálta ignorálni a vörös lézerfényként cikázó villanásokat. Csak egy ékszer, mondogatta magában. Biztos valami modern, extravagáns dizájnerdarab. De ahogy a hölgy megigazította a haját, a kő megint megcsillant. Nem, ez nem bizsu volt. Ez a kő igazi volt, és valószínűleg egy kisebb szigetország éves GDP-jét tette ki.
Órák teltek el így. A kabinban a fényeket már régen lekapcsolták, az utasok többsége aludt, de a 2B ülés felett még mindig égett a kis olvasólámpa, a vörös kő pedig fáradhatatlanul szórta a szikrákat. Végül, valahol az óceán közepe felett a férfi feladta a küzdelmet. Lehajtotta a laptopja tetejét, és megadta magát a gyötrő kíváncsiságnak. Megköszörülte a torkát, és a lehető legszélesebb, legudvariasabb mosolyával a szomszédja felé fordult.
– Lélegzetelállító a gyűrűje, hölgyem! – szólította meg halkan, hogy ne zavarja a többi utast.
A nő lassan, méltóságteljesen felé fordította a fejét. Letette a magazint az ölébe. Ajkán egy sokatmondó, kissé fáradt, de mégis végtelenül elegáns félmosoly jelent meg. Rátekintett a hatalmas ékszerre, megforgatta az ujján, majd visszanézett a férfire.
– Köszönöm! – csendült a hangja lágyan. – Ez a felbecsülhetetlen értékű Mészáros-drágakő! Ám sajnos jár vele egy szörnyű átok.
A férfi szeme önkéntelenül is elkerekedett. Hirtelen úgy érezte magát, mintha egy Indiana Jones film kellős közepébe csöppent volna. A fantáziája azonnal beindult. Egy ősi indiai templomból lopták el? Esetleg vér tapad hozzá, és egy évszázados családi bosszú kísérti a mindenkori viselőjét? Vagy aki felhúzza, azt rémálmok gyötrik élete végéig?
Szinte suttogva, a titokzatos atmoszférának teljesen megadva magát, közelebb hajolt:
– Ugyan, miféle átok?
A hölgy nem nevetett. Egyetlen izom sem rándult az arcán. Mélyen a férfi szemébe nézett, és olyan teljesen szenvtelen, hétköznapi, mégis fagyos hangon felelt, mintha csak az időjárásról beszélne:
– Az elviselhetetlen férjem, Mészáros úr!
