Az atya megpróbálta jó útra téríteni az egyik eltévedt bárányát
Pál atya, a falu plébánosa, aznap reggel szokatlanul korán kelt. A nap még csak most kezdte aranyba vonni a templom tornyát, és a harmat még vastagon ült a fűszálakon. A plébános élvezte ezeket a csendes perceket. Sétált a templomkertben, kezében egy imakönyvvel, és a friss levegőn elmélkedett.
Azonban a csendet egy ismerős hang törte meg. Egy kerékpár csikorgása a kerítés mellett. Pál atya odapillantott. Jóska bácsi volt az, akit mindenki ismert a faluban, és aki már több évtizede küzdött egy bizonyos folyékony ördöggel. A kerékpárja, mint mindig, most is megjósolhatatlanul viselkedett, és egy kisebb botlás után egyszerűen a földre dőlt, maga után húzva gazdáját is, aki csak nagy nehezen tudott talpra állni.
Pál atya felsóhajtott. Jóska bátyám nem volt rossz ember, de a gyengéje... a gyengéje sajnos mindenki számára nyilvánvaló volt. És most is, bár az óra még a hetet sem ütötte, már ott volt a kezében az a jellegzetes flakon.
A pap közelebb lépett a kerítéshez. – Jóska bátyám – kezdte szelíden, de hangjában határozott aggodalommal –, hát már korán reggel iszik? Miért nem próbál meg leszokni?
Jóska bátyám felemelte a műanyag flakont, mintha csak egy tiszteletreméltó relikviát mutatna meg, bár a mozdulata egy kicsit bizonytalan volt. – Túl öreg vagyok én már ahhoz, atyám! – mondta, és kortyolt egy jóízűt a zavaros nedűből.
Pál atya elmosolyodott, de a mosolya nem volt gúnyos. – Ugyan már! – felelte komolyan. – Soha nem késő leszokni! Isten kegyelme mindig ott van, és a változás minden életkorban lehetséges.
Jóska bátyám elgondolkodott. Úgy tűnt, mintha a szavak eljutottak volna hozzá. Egy pillanatra mélyen a pap szemébe nézett, és egy ravasz, lassú mosoly terült el az arcán. – Komolyan mondja? – kérdezte.
– Teljesen komolyan. Soha nem késő elkezdeni a jó utat.
Jóska bátyám arca felragyogott, és a tekintetében hirtelen megjelent egyfajta megkönnyebbülés. Pál atya már-már azt hitte, sikerült célba érnie. Ám az idős férfi felemelte a kerékpárját, és a válla fölött visszanézve, a legmeggyőzőbb, bűnbánó-ravasz hangján azt mondta:
– Akkor meg ráérek még egy kicsit.
Pál atya egy pillanatra szóhoz sem jutott. A száján már formálódott a következő intő mondat, egy frappáns bibliai idézet, ami a kísértésről és a halogatás veszélyeiről szól, de a szavak egyszerűen a levegőbe fagytak. Ott állt, fekete reverendájában, és csak nézte, ahogy Jóska bácsi diadalmas vigyorral az arcán, komótosan visszataszítja a porba hullott biciklit a kavicsos útra.
A pap arcán a kezdeti döbbenetet lassan felváltotta egy lemondó, de valahol mélyen mégis őszinte mosoly. Mit is mondhatott volna erre? Az idős ember kifogta a szelet a vitorlájából.
Jóska bátyám közben nagy nehezen átlendítette a lábát a vázon. A művelet legalább egy percet vett igénybe, és közben a rozsdás Csepel kerékpár úgy imbolygott, mint egy viharba keveredett csónak a nyílt tengeren. Miután az egyensúlyát hellyel-közzel megtalálta, a flakont rutinos mozdulattal süllyesztette el a kinyúlt zakózsebében.
– Vigyázzon magára, Jóska bátyám! – sóhajtott fel végül Pál atya, hangjában őszinte derűvel, miközben a férfi nekiveselkedett a pedálnak. – És az őrangyalának is adjon egy kis pihenőt, mert lassan túlórát kell fizetnünk neki odafent!
– Ne féltsen, atyám! – kiáltott vissza Jóska bácsi, miközben a bicikli lassan, szigorúan cikkcakkban elindult az utca vége felé. – Az én angyalom már edzésben van!
Pál atya halkan felnevetett, megdörzsölte a halántékát, majd a fejét csóválva sarkon fordult. Visszasétált a templom hűvös, csendes falai közé, ahol a reggeli fény épp megcsillant az üvegablakokon. Ahogy letérdelt az első padsorban, az aznapi imájába beleszőtt még egy rövid, csendes fohászt. Nem a gyors leszokásért – azt Jóska bátyám láthatóan a távoli, bizonytalan jövőre delegálta –, hanem pusztán azért, hogy az az imbolygó bicikli és utasa aznap is szerencsésen célba érjen, árokba borulás nélkül.
Végül is – gondolta magában Pál atya mosolyogva –, a Mindenható útjai kifürkészhetetlenek... pont úgy, mint Jóska bátyám kerékpározási útvonalai.
