Bukott diáklányból dúsgazdag üzletasszony
Szabó Elemér, a nyugalmazott középiskolai matektanár számára a világ nem volt más, mint egy hatalmas, megoldásra váró egyenletrendszer. Ahogy a tavaszi napsütésben sétált a belváros frissen lerakott macskakövein, önkéntelenül is kiszámolta a burkolat mintázatának szimmetriatengelyeit. Harminc éven át próbálta beleverni a logikát, a százalékszámítást és a Pitagorasz-tételt a tizenévesek fejébe, szilárdan hívén abban, hogy a matematika a rendszerezett gondolkodás és a sikeres élet alapja. Számára a számok sosem hazudtak, ellentétben a diákokkal, akik a házi feladat hiányát magyarázták.
Ahogy a kopott, de gondosan ápolt barna bőr aktatáskáját szorongatva bandukolt, megakadt a szeme egy vadonatúj, hivalkodóan elegáns kirakaton. Az „Ékszerpalota” aranybetűs cégére alatt méregdrága gyémántok, rubinok és svájci órák csillogtak a bársony párnákon. A látvány önmagában is lenyűgöző volt, de Elemér bácsit nem a kirakat tartalma, hanem az üzlet ajtaja előtt álló jelenség szegezte a földhöz. Egy feltűnően elegáns, tökéletes frizurájú fiatal nő állt ott, olyan magabiztos testtartással, mint aki épp most vette meg a fél kerületet. A levegőben finom, drága parfüm illata terjengett, a nő kezében pedig egy olyan dizájner táska lógott, aminek az árából a tanár úr valószínűleg egy évig vígan eléldegélt volna.
Elemér megigazította az orrán a vastag keretes szemüvegét. Az arc kétségtelenül ismerős volt. A vonások, a mosoly, az a bizonyos kedves tekintet... Az emlékek azonnal visszarepítették a 12. C osztály termébe. Tisztán látta maga előtt a harmadik padsort, ahol ez a lány rendre úgy nézett a táblára felírt egyenletre, mintha az valami megfejthetetlen, ősi sumér átok lenne. Eszébe jutottak a rémálomszerű felelések a táblánál, a krétaporos csendek, amikor egyetlen egyszerű törtet sem sikerült közös nevezőre hozni. Odalépett hozzá, és a tőle megszokott, enyhén számonkérő, mégis atyáskodó hangon megszólította.
– Brigikém, te mit keresel itt? Úgy hallottam, hogy kimentél Svájcba takarítani.
A nő meglepődve, de egyáltalán nem zavarba jőve fordult felé. A régi, matekórákon megszokott gyomorgörcsnek már nyoma sem volt a szemében. Helyette magabiztosan, sugárzó mosollyal válaszolt.
– Így volt tanár úr, de már hazaköltöztem, és sikeres üzletasszony lett belőlem. Ez az ékszerüzlet is az enyém.
Szabó tanár úrnak kis híján torkán akadt a szó. Végignézett a fényűző kirakaton, a nehéz arany nyakláncokon, majd hitetlenkedve meredt egykori diákjára. Az agyában a fogaskerekek csikorogva próbálták felállítani az új képletet, de a változók egyszerűen nem illettek össze. Hogy vezethet az út a közös nevező teljes hiányától egy belvárosi ékszerbirodalomig?
– Hogyan? Hiszen annyira rossz voltál matekból, hogy még meg is buktattalak.
Brigi finom mozdulattal, a hosszú, tökéletesre manikűrözött ujjaival megigazította a táskáját a vállán. Elnézően, szinte anyáskodva mosolygott az öregúrra, mintha csak egy nehéz felfogású kisdiáknak magyarázna valami roppant egyszerű, hétköznapi triviálisságot, amit mindenki más már rég megértett.
– Mi sem egyszerűbb! Csak annyi a trükk, hogy ha mondjuk megveszek valamit 10 ezer forintért, utána eladom 25 ezer forintért. És ez a 10% különbség mind az én hasznom.
