A doktornő kissé sokallta a vízvezeték szerelő tarifáját
Dr. Szabó Erika az orvosi körökben elismert endokrinológus főorvos volt. Egy olyan bonyolult rendszernek volt a mestere, amitől még a legbátrabb orvostanhallgatók is megremegtek. A hormonok kényes egyensúlyát elemezte, rejtett kórképeket tárt fel, és bonyolult kezelési terveket vázolt fel. Ha vérvételről volt szó, sosem tévesztett eret, és egyetlen tapintással meg tudta mondani egy göbről, hogy az aggodalomra ad-e okot vagy sem. Egyszóval, szakmájában zseniális volt.
A konyhája pedig – mint azt a Murphy-törvények is diktálják – egy ideje gyanús tüneteket produkált. Erika egy vasárnap reggel arra ébredt, hogy a mosogatószekrény alól egy rejtélyes, lassan de biztosan növekvő tócsa szivárog elő. Azt gondolta, hogy dokotorként egy ilyen jellegű problémát simán tud orvosolni. Szakmai rutinját követve azonnal kórismézni kezdett. "Lehet egy elrepedt karmantyú-törés", morfondírozott magában, "vagy talán egy vaszkuláris szeptumhurok-elzáródás...". Ahelyett, hogy azonnal hívta volna a "szakorvost", úgy döntött, maga veszi kézbe a dolgokat.
A kórkép tisztázása érdekében előszedte a legféltettebb ezüst salátásfogóját – amit eddig csak a legexkluzívabb családi vacsorákon használt –, és egy elemlámpával a szájában megpróbált beavatkozni. Bár a technika kifogástalan volt, az eredmény katasztrofális. A salátásfogó becsúszott a lefolyóba, a tócsa pedig, mint egy bosszúálló tumor, csak nőtt és nőtt. Erika kénytelen volt beismerni a kompetenciahatárait: ide már nem elég az orvosi megközelítés, ide egy igazi cső-specialista kell.
Végül egy ajánlás alapján hívott fel egy szakembert. Egy csendes, őszülő halántékú, de megnyugtató kisugárzású férfi érkezett. Kék munkásruhát viselt, és egy olyan csavarkulcs volt a kezében, ami Elvira szemében egyfajta ipari méretű sebészi ollónak tűnt. A férfi nem sokat beszélt. Benézett a szekrénybe, felemelte a szemöldökét, majd a lefolyóba nézve csak ennyit kérdezett: "Maga próbálta meg ezt salátásfogóval megjavítani?" Erika bűnbánóan bólintott.
A férfi nekilátott. Egy táskából előhúzott egy csillogó új szifont, és egy olyan mozdulatsorral, ami Erika számára egy bonyolult erek rekonstrukciójára emlékeztetett, percek alatt kicserélte a régit. A doktornő tisztes távolságból figyelte, mint egy asszisztens a műtét alatt. Végig azon gondolkodott, hogy bár a férfinak nincs diplomája, egyértelműen a saját szakterületének a sepcialistája. A fixálás, a csavarás, a "karmantyúk" helyükre illesztése – minden olyan precíz volt.
A férfi letette a csavarkulcsot, megtörölte a kezét egy rongyban, és a mosogatóra mutatott. "Kipróbálhatja", mondta nyugodtan. Erika kinyitotta a csapot, és lőn: a víz zubogva tűnt el a csillogó új szifonban, tócsa nélkül. A probléma sikeresen orvosolva volt. A férfi elégedetten sóhajtott. Ekkor dokotornő a tárcájáért nyúlt, készen arra, hogy rendezze a "beavatkozás" díját. "Köszönöm", mondta, "és mennyi lesz a tiszteletdíja?"
A férfi ekkor mondta ki az összeget:
– Végeztünk is! Ez így 50 ezer forint lesz!
Elvira egy pillanatra lefagyott. A döbbenet, majd egyfajta szakmai büszkeség tört fel belőle.
– Fél órás munkáért?! – kérdezte döbbenten. – Ennyit még én sem keresek, pedig orvos vagyok!
A férfi ekkor rá nézett, és egy halvány, sokatmondó mosollyal az arcán, halálos komolysággal csak annyit mondott:
– Az lehet hölgyem, de én sem kerestem ám ennyit, amíg orvos voltam.
