Különleges bevetés: Ahol a törvény keze is megremeg
Kovács őrnagy becsapta a szolgálati autó ajtaját, és homlokáról letörölte a gyöngyöző izzadságot. A tikkasztó nyári hőségben még a beton is hullámzott a csendes kertvárosi utcában. Egy teljesen átlagos, eseménytelen kedd délutánnak indult az egész, egészen addig, amíg a központ egy családi veszekedéshez nem riasztotta a járőröket. Amikor az őrnagy a helyszínre ért, meglepődve látta, hogy Tóth és Kiss járőr még mindig a takaros, szépen gondozott előkertben, a nyitott bejárati ajtó előtt toporognak, ahelyett, hogy bent biztosítanák a helyszínt.
A házból síri csend szűrődött ki. Se egy jajgatás, se csörömpölés, csak a szomszéd fűnyírójának távoli, monoton berregése törte meg a délutáni békét. Kovács megigazította az egyenruháját, és határozott, nehéz léptekkel elindult a két fiatal rendőr felé. A tekintetében a harminc évnyi szolgálat minden fáradtsága és szakmai ingerültsége benne volt.
Odaért a verandára, és szúrós szemmel végigmérte a beosztottjait. Tóth törzsőrmester feszes vigyázzba vágta magát, de a szeme sarkából gyanakvóan és feltűnő óvatossággal pislogott a nyitott ajtó felé, mintha onnan egyenesen egy éhes oroszlán készülne kiugrani rájuk. A levegőben sűrű, fojtogató feszültség keveredett az óceáni fuvallat illatú padlóápoló átható szagával.
Kovács őrnagy a csípőjére tette a kezét, és mély, dörgedelmes hangon feltette a kérdést:
– Itt meg mi a fene történt?
Tóth nyelt egy nagyot. A torkán akadt a gombóc, de igyekezett megőrizni a hivatalos hangnemet.
– Egy nő csúnyán helyben hagyta a férjét, mert az végig sétált a frissen felmosott padlón.
Kovács őrnagy szeme elkerekedett a döbbenettől. Odabent valahol egy szerencsétlen, sáros cipős flótás valószínűleg egy felmosónyéllel a hátán próbálja túlélni a napot, miközben az ő emberei itt kint, a friss levegőn napoznak és a muskátlikat bámulják. A vérnyomása egyetlen másodperc alatt az egekbe szökött. Micsoda amatőr tempó ez? Egy rendőr nem hátrálhat meg a feladata elől!
– És mit álldogálnak még itt?! Miért nem tartóztatják le?! – rivallt rájuk az őrnagy, és már emelte is a lábát, hogy maga rontson be a házba, és tegyen rendet a káoszban.
Tóth törzsőrmester azonban reflexszerűen, szinte pánikszerűen kinyújtotta a karját, mintha az élete múlna rajta, és elállta a parancsnoka útját. A tekintete halálosan komoly volt, a puszta túlélési ösztön legtisztább formája tükröződött benne, amikor a parancsnoka szemébe nézett.
– Uram, mi csak arra várunk, hogy felszáradjon a padló.
Kovács őrnagy a levegőben megállította a cipőjét, centikkel a küszöb előtt. Lassan lenézett. A magasfényű, világos járólapok úgy csillogtak a beszűrődő napfényben, mint egy tökéletes, érintetlen jégtükör. Egyetlen porszem, egyetlen apró folt sem rontotta el a makulátlan, nedves összképet. Odabent, a folyosó végén, a félhomályban egy asszony sziluettje rajzolódott ki, kezében a felmosóval, testtartásában olyan elszántsággal, ami a legkeményebb bűnözőket is azonnali visszakozásra késztetné. Kovács őrnagy lassan, nagyon lassan visszahúzta a lábát, megköszörülte a torkát, majd csendben bólintott. Hátra lépett egyet a verandán, és szó nélkül csatlakozott a két fiatalhoz. Tudta jól, hogy vannak íratlan törvények, amiket még a rendőrség sem szeghet meg büntetlenül.
