A feleség hamar megbánta, hogy kifaggatta a férjét
Csendes, nyugodt este volt, a nappali lágy fényekben úszott. Épp egy női magazin legújabb pszichológiai tesztjét pörgettem a telefonomon, ami a férfiak titkos vágyait és a párkapcsolati dinamikákat feszegette. A cikk szerint időnként érdemes feltenni a párunknak egy-egy provokatív, de játékos kérdést, hogy fenntartsuk a szikrát. Gondoltam, itt az alkalom egy kis ártatlan flörtölésre, és persze egy jóleső egysimogatásra a férjem részéről, aki épp a kanapé másik végén lazított.
Hanyagul felnéztem a képernyőből, és a lehető legbájosabb, legkacérabb hangomon megkérdeztem:
– Drágám, neked a szép vagy az okos nők jönnek be jobban?
Titkon persze arra számítottam, hogy majd zavarba jön, és valami olyasmit válaszol, hogy "a szép és okos nők, pont mint te, drágám", vagy esetleg bölcsen kivágja magát azzal, hogy a kettő kombinációja a nyerő.
Ehhez képest letette a kezéből, amivel épp foglalatoskodott, őszintén a szemembe nézett, és egy teljesen komoly, rezzenéstelen arccal így felelt:
– Hogy őszinte legyek, egyik sem...
Pislogtam párat. Kicsit megakadt a lemez a fejemben. Egyik sem? Hát ezt meg hogy kell érteni? Próbáltam megfejteni a férfiagy rejtelmeit, de egyszerűen nem találtam a logikát. Ha egy férfi nem a szépségre és nem is az észre bukik, akkor mégis mi a vonzó számára? Mik az opciók? A csúnya és buta nők a zsánere? Vagy a teljesen átlagos, semmilyen lányok? Esetleg a földönkívüliek? Vagy valami rejtett, speciális képességre gerjed, mondjuk arra, ha valaki együltő helyében meg tud enni egy egész tálca zserbót, vagy fejből tudja az összes vonatmenetrendet? Teljesen összezavarodtam.
Értetlenül meredtem rá, és a homlokomat ráncolva visszakérdeztem:
– Ezt meg hogy érted?
Ő erre közelebb hajolt, melegen rámosolygott, és azzal a tipikus, romantikus filmekbe illő sármjával, a leglágyabb hangján így szólt:
– Nekem csak te tetszel, szívem!
Ó, te jó ég! Hát teljesen elolvadtam. Hirtelen egy egész pillangócsapat kezdett el röpködni a gyomromban. Milyen romantikus férfihez mentem feleségül! Micsoda válasz! Neki nem kellenek a szupermodellek, sem a feltűnően zseniális, többdiplomás tudósnők. Neki egyedül csak én kellemek, úgy, ahogy vagyok, az összes hibámmal és furcsaságommal együtt. Én vagyok számára a nagybetűs Nő, a világ közepe, az egyetlen, aki számít.
Mosolyogva dőltem hátra, a büszkeség és a szerelem meleg hullámként öntött el... és akkor...
Akkor hirtelen megállt a levegő a tüdőmben. A mosolyom megfagyott. Az agyam bal féltekéje (az a rész, amelyik felelős a logikáért és a szövegértésért) hirtelen felébredt, és bekopogott a rózsaszín felhőm ajtaján.
Várjunk csak egy percet. Pörgessük csak vissza ezt a beszélgetést, és gondoljuk végig.
Nem jönnek be neki a szép nők. Nem jönnek be neki az okos nők. Neki én tetszem.
Tehát... a fenti állítások szerint én tulajdonképpen SE NEM VAGYOK SZÉP, SE NEM VAGYOK OKOS?! Hát ez a szemtelen fráter egyetlen mondattal, a legnagyobb szerelmi vallomásnak álcázva burkoltan beszólt nekem! És én még örültem is neki!
Lassan, nagyon lassan felé fordítottam a fejem. A bájos, kacér feleség tekintete eltűnt, és átadta a helyét valami olyasminek, amitől a vadállatok is fedezéket keresnek az erdőben. Ő persze még mindig ott ült, azzal az önelégült, mindentudó, "én vagyok a világ legcukibb, legromantikusabb férje" vigyorral az arcán, várva a puszit, a dicséretet, vagy legalább egy elégedett sóhajtást.
Hát, amit helyette kapott az elkövetkezendő húsz percben, amíg pontról pontra levezettem neki a saját mondatának logikai elemzését, azt egyhamar biztosan nem teszi zsebre. És a legszebb az egészben? A végén még neki állt feljebb, hogy mi, nők, mindent túlgondolunk.
