A riporter hölgy ellátogatott vidékre interjút készíteni

Mint a Pesti Friss feltörekvő riportere, megszoktam a beton és a "latte avokádó" illatát. Ám a szerkesztőmnek más tervei voltak: egy mélyinterjú a vidéki élet titkairól.

- Menj el Alsó-Tarkahátra, Emese! Tudd meg, miért boldogok az emberek, ahol a térerő is csak vendég!

Így hát felpakoltam a laptopomat, a kamerát, és egy jó nagy adag elszántságot, amiről kiderült, hogy tiszavirág-életű lesz a poros utakon. A GPS feladta a harcot a falu határában, de a jó öreg Alsó-Tarkahát-tábla legalább megvolt.

Megérkeztem. Alsó-Tarkahát nem lüktetett. Alsó-Tarkahát... hát, létezett. Olyan volt, mint egy időkapszula, amit valaki elásott 1974-ben, és most került elő. A levegőnek sajátos aromája volt: a friss levegő, a trágya, és a frissen kaszált fű illata keveredett.

Kezdő riporterként az első szabály, amit megtanultam: keress egy idős embert, aki úgy néz ki, mint egy helyi próféta. Így találtam rá Pista bácsira. Pista bácsi egy régi, vályogfalú ház tornácán ült egy lócán, egy fekete macska társaságában. Fején az elmaradhatatlan kerekded sapka, arcát pedig az idő olyan gondossággal barázdálta, mintha egy barokk kőfaragó élete főművét készítette volna el rajta.

Felszereltem a mikrofont, a kamerát, és megpróbáltam a legprofibb "belvárosi tényfeltáró" arcomat felvenni. A macska mély megvetéssel mért végig, de Pista bácsi csak mosolygott, egy olyan mosollyal, ami egyszerre volt barátságos és olyan, mintha épp egy olyan viccen gondolkodna, amit én sosem fogok megérteni.

— Jó napot kívánok, Pista bácsi! — kezdtem, a hangom egy oktávval magasabban csengve, mint szándékoztam. — A TV-től jöttem. Egy riportot készítünk a vidéki életről. Megenged egy-két kérdést?

Pista bácsi megrántotta a vállát. — Há’, kérdezz, lányom. Úgyse csinálok semmit. A kutyát se érdekli a véleményem.

Elkezdtem a standard kérdésekkel a mezőgazdaságról, a tél nehézségeiről, és a közösségről. Pista bácsi rövid, de frappáns válaszokat adott. Végül elérkeztem az egészségügyi részhez, ami a "mélyinterjú" gerincét kellett volna, hogy képezze. Elővettem a legszigorúbb városi egészségtudatosságomat.

– Pista bácsi – kezdtem, miközben a mikrofont közelebb toltam hozzá – , ön világéletében szalonnát, kolbászt és zsíros kenyeret evett. Soha nem félt a magas koleszterintől?

Pista bácsi meglepően nyugodtan válaszolt. A szeme megcsillant.

– Nem féltem én, mert minden étkezés előtt iszok egy kupicával.

Az orvostudományi ismeretei nem emlékeztek ilyen kezelésre. Kupica? Kupica mit? – Az jó a magas koleszterin ellen? – kérdeztem, nem kicsit szkeptikusan.

Pista bácsi mélyen a szemembe nézett, és a mosolya egy pillanatra elkomolyodott, mintha egy ősi, titkos bölcsességet készülne átadni. De a szeme sarkában az a bizonyos huncut fény még mindig ott vibrált. A macska megállt a mosakodásban, és úgy tűnt, ő is várja a választ.

Pista bácsi megrántotta a vállát, és az arca végül megadta magát a teljes, nyílt nevetésnek. A hangja olyan volt, mint a pattogó tűzifa.

- Az ellen nem, de a félelem ellen nagyszerű.

Én csak álltam ott, a mikrofonnal a kezemben, a belvárosi okosságaimmal és a zsírégető elméleteimmel együtt, és éreztem, ahogy az egész riport koncepciója összeomlik, mint egy rosszul felépített vályogfal. Pista bácsi meg elköszönt az élet nagy igazságával a zsebében, egy kupica félelem-elleni csodaszerrel a hasában, és boldog volt.