A 300 ezres após-szubvenció, avagy a modern lánykérés mint fúziós pénzügyi tranzakció

Van az a pillanat egy fiatal férfi életében, amikor az evolúció, a társadalmi elvárások és a szerelem nevű, egyébként biológiailag nehezen indokolható állapot arra kényszerítik, hogy felvegye a legkevésbé kényelmetlen zakóját, és belépjen a „Sárkány barlangjába”. A helyszín: a leendő após nappalija. Az ellenfél: egy olyan ember, aki harminc éve sikeresen menedzseli a családi vállalkozást, a vérnyomását és a lánya pláza-költségvetését.

Balázs, a mi ifjú titánunk, pontosan ebben a helyzetben találta magát múlt vasárnap délután. Az átlagos vasárnapi rántott hús utáni kómát egy olyan gazdasági és diplomáciai csúcstalálkozó váltotta fel, amelyhez képest a G7-es tárgyalások csak könnyed ovis zsúroknak tűnnek.

A szituáció klasszikus volt: a nappali közepén elhelyezkedő nehéz, sötétbarna bőrgarnitúra, amin Tibor, a tekintélyt parancsoló apósjelölt trónolt, mint egy birodalmi helytartó. Balázs vele szemben ült, a kezében egy olyan kávéscsészével, ami a folyamatos kézremegéstől másodpercenként háromszor koccant a kistányérhoz, morzejelekkel közvetítve a „mentsenek meg” üzenetet.

Balázs végül vett egy mély levegőt, igyekezett a hangját a kamaszkori mutáláson túli regiszterekben tartani, és kibökte a nagy mondatot:
– Uram, én tiszta szívből szeretem a lányát, és szeretném megkérni a kezét.

Tibor nem rezzent meg. Az ilyen kaliberű apák nem hatódnak meg a „tiszta szívtől”. Az ő szemében a tiszta szív egy olyan tétel a mérlegben, aminek nincsen amortizációs mutatója, és nem lehet belőle kifizetni a gázszámlát. Lassan, mérlegelő tekintettel végigmérte a fiatalembert, mintha csak egy használt autót készülne beszámíttatni, majd hideg, üzletszerű tárgyilagossággal kérdezett rá a lényegre:
– És mondd csak, mennyit is keresel?

Balázs ezen a ponton büszkén kihúzta magát. Végül is nemrég kapott előléptetést, a junior projektmenedzseri lét minden csillogásával és heti 60 óra túlórájával együtt. Magabiztosan, mint aki most tette le az asztalra a svájci frank alapú garanciát, rávágta:
– Havi 500 ezret!

Tibor arcán ekkor átfutott egy olyan arckifejezés, ami egyszerre ötvözte a sajnálatot, a hitetlenséget és azt a fajta fölényt, amit a rutinos tőzsdecápák éreznek, amikor valaki megpróbál nekik eladni egy "tuti" befektetést. Kiengedett egy mély sóhajt, majd gúnyos félmosollyal reagált:
– Pfff, ennyiből hogy akarod eltartani?! Én havonta 300 ezer forint zsebpénzt adok a lányomnak.

A levegő megfagyott. A könyvespolcon még a porcicák is visszatartották a lélegzetüket. Egy átlagos vőlegényjelölt ezen a ponton valószínűleg elkezdett volna magyarázkodni az inflációról, a lakáshitelekről, vagy egyszerűen csak összeomlik, és megkérdezi, hogy a 300 ezerből kaphatna-e ő is egy kicsit.

De nem Balázs.

Balázs ugyanis nemcsak szerelmes volt, hanem reálértelmiségi. Gyorsabban pörögtek a fejében a számok, mint egy NAV-ellenőrnek az év végi záráskor. Másodpercek alatt végigfuttatta a családi költségvetési szimulációt, levonta a rezsit, hozzáadta a várható após-szubvenciót, és a legtermészetesebb, szinte megnyugtató hangon így felelt:
– Tudom uram, én már azt is beleszámoltam.

A csend, ami ezt követte, szinte tapintható volt. Tibor szemei elkerekedtek. A rutinos üzletember agya egy pillanatra leolvadt, mint a túlterhelt trafóház. Életében először találkozott olyan ellenséges felvásárlási kísérlettel, ahol az akvizíciót végrehajtó fél az ő saját tőkéjét használta fel önmaga finanszírozására.

A zseniális pénzügyi terv előtt végül még a sokat látott apa is kénytelen volt fejet hajtani. Mert szerelmet vallani sokan tudnak, de egy gáláns apósi támogatást ilyen eleganciával beépíteni a családi cash-flow-ba – nos, ez az igazán hosszú távú és boldog házasság igazi záloga.

Hogy a lakodalomra végül Tibor mennyit kénytelen még „beleszámolni”, az egy másik tárgyalási forduló kérdése, de az biztos: Balázs bejutott a döntőbe.