A tökéletes szerelmi vallomás (és a hozzá tartozó apróbetűs rész)

Gábor már vagy negyed órája gyanúsan csendben volt, ahogy ott ültünk a parkban a padon. Csak nézett maga elé, aztán néha rám pillantott azzal a jellegzetes, mélyen szántó tekintetével, amit általában akkor vesz fel, ha egy nagyon romantikus film végén próbálja visszatartani a könnyeit. Kellemes őszi idő volt, én leginkább azon gondolkodtam, hogy lassan ehetnénk egy lángost, de éreztem, hogy itt most valami komolyabb dolog van a levegőben.

Hirtelen felém fordult. Megköszörülte a torkát, mélyen a szemembe nézett, és a két kezemet a sajátjai közé zárta. Egy pillanatra megijedtem, hogy előhúz egy gyűrűt – ami azért valljuk be, egy random kutyasétáltatás közepén kicsit erős lett volna –, de szerencsére a zsebei laposak voltak.

– Kicsim... – kezdte olyan drámai hangon, hogy a szomszéd padnál heverésző tacskó is felkapta a fejét. – Nagyon sokat gondolkodtam mostanában rajtunk.

Itt tartott egy hatásszünetet. Én biztatóan, de kissé zavarodottan mosolyogtam.

– Veled akarom leélni az életem! – jelentette ki, és a hangja szinte zengett a pátosztól. – Ha nevetsz, én veled nevetek! Ha sírsz, én veled sírok! Ha szenvedsz, én veled szenvedek!

Nagyon cuki volt, tényleg. A szívem egy része olvadozott, de a másik része, az a cinikus, földhözragadt része nem bírta ki. Túl magas magas labda volt ez. Ismer engem, tudja, hogy képtelen vagyok komoly maradni, ha ennyire túltolja a romantikát. Muszáj volt letesztelnem ezt a hatalmas, feltétel nélküli sorsközösséget, amit előadott.

Kicsit közelebb hajoltam, felvontam a szemöldököm, kicsit elmosolyodtam, és a legártatlanabb hangomon közbevetettem:

– És ha a kútba ugrok?

Láttam rajta, ahogy a fogaskerekek hirtelen megakadnak a fejében. A Rómeó-üzemmód egy másodperc alatt lefagyott. A romantikus hős álarca lehullott, és visszaváltozott azzá a végtelenül racionális, biztonságra törekvő pasivá, aki a múltkor is húsz percig olvasta a vízkőoldó hátulján a biztonsági figyelmeztetéseket, nehogy rosszul használja.

Pislogott kettőt, finoman visszahúzta a kezét, láthatóan gyorsan mérlegelte az ízületei, a gerince és az általános túlélési esélyei állapotát egy kútkaland esetén, majd megköszörülte a torkát, és egy nagyon megnyerő, gyakorlatias mosollyal rávágta:

– Jaj, hát akkor nyilván nagyon fogsz hiányozni!

Hangosan felenvettem, adtam neki egy puszit, és közöltem vele, hogy ezt a zseniális túlélési ösztönnel fűszerezett, költői vallomást megünnepelve, a sajtos-tejfölös lángost ma én fizetem.