A hosszú házasság titka, avagy a papa túlélési taktikája

Mindig is csodálattal néztem a nagyszüleimre. Hatvan év... belegondolni is durva, nem? Manapság az emberek többsége már egy kétéves előfizetéstől is pánikrohamot kap, ők meg több mint fél évszázada tolják együtt az ipart.

A múltkor is náluk voltam, és csak figyeltem őket a nappaliban. A papa ott ült mellettem a kanapén, és minden második mondatában valamilyen becenévvel illette a mamát. „Édesem, kérsz még egy teát?”, „Szívem, hová tetted a szemüvegem?”, „Életem, ne felejtsd el a gyógyszered!”

Olyan volt az egész, mint egy giccses romantikus film, amitől az embernek egyszerre lesz melegsége a szívében és érzi azt, hogy ő valamit nagyon elront az életében. Végül nem bírtam ki, és felé fordultam.

– Te figyi, Papó – kezdtem, miközben próbáltam elrejteni az irigységemet. – Hogy csináljátok ezt? Hogy lehet, hogy még hatvan év házasság után is ilyen elképesztő tisztelettel és szeretettel beszélsz vele? „Édesem”, „szívem”, meg „életem”... Mi a titkod? Mi az ennyire hosszú és szeretetteljes házasság receptje?

A nagypapám körbenézett, mint aki épp egy titkosügynöknek készül átadni a mikrofilmet, aztán egészen közel hajolt a fülemhez. Az arca halálosan komoly volt, de a szemében láttam azt a jellegzetes villanást, amitől sosem tudom, hogy komolyan beszél-e, vagy csak épp a világ legnagyobb ugratására készül.

– Nézd, fiam – súgta oda –, az az igazság, hogy úgy tíz évvel ezelőtt teljesen elfelejtettem a nevét, és azóta is egyszerűen félek tőle megkérdezni.

Az öreg még nyolcvan felett is a legnagyobb tréfamester a családban, aki egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy elsüssön egy poént. Miután kinvettük magunkat, és megtörölte a szemét, kacsintott egyet, és szeretettel nézett a konyha felé, ahol a mama épp a kávét kavargatta. Lehet, hogy a titkot nem osztotta meg velem, de az biztos, hogy a humoruk az egyik legfontosabb ragasztó, ami hatvan éve egyben tartja őket.