Ezért lettem én a családban a szépségideál a kislányunk szemében
Tudjátok, azt mondják, a gyerekek sosem hazudnak. Na, ez az a mondás, amit a feleségem a múlt szombat reggel óta egy kicsit árnyaltabban kezel.
Szóval, tipikus hétvégi rohanás. Készülünk átmenni a nagyszülőkhöz ebédre. Az asszony már vagy negyven perce bezárkózott a fürdőszobába, mert – ahogy ő mondja – „arcot kell varázsolnia magának”. Én meg? Hát, én az a klasszikus apuka vagyok szombat reggel. Kigurultam az ágyból, benyúltam a szekrénybe, és gyorsan magamra húztam valamit, majd indulásra kész állapotban levágtam magam a kanapéra a kávémmal, és bambultam ki a fejemből.
A kislányom, aki most van abban a mindent megfigyelő, analizáló, kérdezősködő korszakában, aznap reggel úgy döntött, hogy mint egy miniatűr FBI-ügynök, végigköveti az eseményeket. Bement a fürdőbe, leült a szennyestartó tetejére, és némán, tágra nyílt szemekkel asszisztálta végig az édesanyja komplett transzformációját. Én kintről csak a hajlakk sziszegését, a hajszárító monoton zúgását és a neszesszerből előkerülő végtelen számú tégely, tubus és ecset csörömpölését hallottam. Esküszöm, a feleségemnek több ecsete van, mint egy reneszánsz festőnek, és mindegyiknek megvan a maga szigorú, tudományos funkciója, amiről nekem, halandó férfinak persze halvány lila fogalmam sincs.
Egyszer csak a lányom kijött a fürdőszobai megfigyelőállásából. Kicsit elgondolkodva lépdelt, mint aki épp most értette meg a világegyetem egyik legbonyolultabb titkát. Odajött a kanapéhoz, felmászott mellém, kényelmesen elhelyezkedett, és hosszan, nagyon komolyan a szemembe nézett. Tudjátok, az a fajta mély nézés ez, ami után valami egészen komoly, generációkon átívelő bölcsesség vagy kíméletlen őszinteség szokott elhangzani egy hétéves szájából. Én is letettem a bögrémet, felkészültem a meghitt, érzelmes apás pillanatra.
– Apu, ha majd nagy leszek, olyan szép leszek, mint te? – kérdezte azzal a hatalmas, csillogó, ártatlan szempárjával.
Majdnem kiköptem a kávét. Én? Szép? Úgy néztem ki, mint egy másnapos grizzly medve, aki rossz barlangban ébredt fel.
Gondoltam, hárítom a bókot, és egyúttal szerzek egy jó pontot a feleségemnél is, hátha kihallatszik a fürdőből, milyen mintaférj vagyok. Rávillantottam a legnyerőbb, legbölcsebb apuka-mosolyomat, és szelíden rávágtam:
– Szerintem inkább olyan szép leszel, mint az Anyu!
Erre ő egyáltalán nem hatódott meg. Sőt, az arca hirtelen megkeményedett, a szemöldökét összeráncolta, egy mély, fáradt sóhajjal megrázta a fejét, és olyan őszinte, nyers gyakorlatiassággal mondta ki a frankót, hogy azóta is ezen röhögök:
– Nem akarok olyan lenni, mint Anyu! Láttam, hogy csinálja... először a krém, szemhéjfesték, púder, szempillaspirál, rúzs, aztán még a frizura... de te csak felkelsz, és már szép is vagy!
