Menyecske-teszt a húsleves és a rántott hús árnyékában

Szóval, eljött a nagy nap. Tudjátok, az a bizonyos gyomorgörcsös, tenyérizzadós, indokolatlanul stresszes vasárnapi ebéd, amikor az ember életében először viszi haza bemutatni a legújabb – és persze a világon a legcsodálatosabb – barátnőjét a szülőknek.

Már az autóban ülve is úgy dobolt a lábam a padlón, mintha egy láthatatlan dupla lábdobot pedáloznék. Dorina bezzeg a legnagyobb lelki nyugalommal ült mellettem az anyósülésen. Ő egy elképesztően laza, gyönyörű és minden túlzás nélkül feltűnő jelenség. Kissé extravagáns a stílusa: a hajában neonszínű tincsek bújnak meg, tele van a teste tetoválásokkal és piercingekkel, a magabiztos kisugárzástól pedig a mai napig azonnal elfelejtem a saját nevemet is.

Pokolian izgultam. Muter mindig is a „rendes, visszafogott, gyöngysoros lányokról” álmodozott mellém, akik halkan köszönnek és azonnal a horgolásról kezdenek csevegni. Fater meg… nos, fater egy igazi klasszikus, faarcú, szókimondó, nyugdíjazott katonatiszt habitusával rendelkező fazon, akinél sosem tudhatod, hogy a következő pillanatban mi hagyja el a száját.

Már a bejárati ajtó előtt álltunk. A konyhaablakból kiáradó, összetéveszthetetlen húsleves és rántott hús illata egy pillanatra hazai melegséggel töltött el, de a tenyerem úgy izzadt, mintha legalábbis emelt szintű érettségizni készülnék kvantumfizikából. Vettem egy mély levegőt, ami inkább hasonlított egy asztmás hörgésre, lenyomtam a rézkilincset, és betessékeltem Dorinát a nappaliba.

A szüleim már ott álltak a bejáratnál, mintha egy fogadóbizottság lennének. Muter egy virágos kötényben törölgette a kezét, az arcára fagyott, feszült „jaj, csak minden rendben legyen” mosollyal. Fater pedig a szokásos, kifürkészhetetlen, szigorú tekintetével mérte fel a terepet, a kezeit a háta mögött összefonva, mintha díszszemlére érkeztünk volna.

Kihúztam magam, megköszörültem a torkom, és a lehető legbüszkébb, de kissé remegő hangomon belekezdtem:
– Anya, Apa… ő itt a barátnőm, Dorina!

Muter arcán egy pillanatra átsuhant a meglepetés, amikor megakadt a szeme Dorina színes haján és a tetoválásain, de hősiesen tartotta a mosolyt. Fater viszont meg sem moccant. Lassan, komótosan, tetőtől talpig végigmérte a lányt. A másodpercek óráknak tűntek. Majd a legnagyobb lelki nyugalommal, a maga mély, dörgedelmes hangján megszólalt:
– Sokkal jobbat érdemelnél nála!

Bumm. Hidegzuhany. A gyomrom egyenesen a bokámig zuhant. Teljesen lefagytam. Az agyam lekapcsolt. Hogy mondhat ilyet a saját apám a barátnőmre az első tíz másodpercben?! Ráadásul nyíltan, a lány szemébe! Muter a háttérben halkan felszisszent, a kezéből majdnem kiesett a konyharuha. Kétségbeesetten próbáltam menteni a menthetőt, miközben a vérnyomásom valahol a sztratoszférában járt. A hangom egy picit meg is csuklott a sokktól:
– De apa… én totál belé estem! Ő a legcsodálatosabb lány, akit valaha…

Erre fater megvakarta az állát. A szeme sarkában halványan megrándult valami egy mikromásodpercre – talán a nevetés előszele –, majd fapofával így szólt:
– Azt meg tudom érteni, hidd el… de én nem is hozzád beszéltem, fiam!

Olyan csend lett a szobában, hogy a falióra ketyegése fülsiketítő kalapálásnak hatott. Pislogtam, mint hal a szatyorban, próbáltam felfogni, mi is hangzott el az imént. Aztán hirtelen megtört a jég.

Dorina volt az első, akiből hangosan, őszintén kibukott a nevetés. Olyan ízesen, teli torokból kacagott fel, hogy a szoba azonnal megtelt élettel. Fater ekkor már nem bírta tovább tartani a szigorú szerepet: széles vigyorra húzódott a szája, felcsillant a szeme, és odalépett hozzánk.

– Na gyere ide, te lány, Isten hozott nálunk! – mondta nevetve, és egy hatalmas, medvés mozdulattal barátságosan megölelte Larát, aki nevetve viszonozta az ölelést. Majd fater felém fordult, és egy olyat vágott a hátamba, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet.
– Ne csinálj már úgy, mint aki kísértetet látott, fiam! Csak tesztelem a menyecske humorérzékét. Egyébként tényleg nem értem, mivel vetted le a lábáról, de ügyes vagy! Na, gyertek az asztalhoz, mert anyád mindjárt a fejemhez vágja a levesestálat!