A nap, amikor a karma beállt a sorba
Ma reggel arra ébredtem, hogy a hűtőmben már csak egy magányos, félig beszáradt mustáros flakon és a hideg űr kongott. Nem volt mit tenni, leugrottam egy kis párizsiért meg pár ropogós zsömléért a sarki kisboltba. Tudod, ez az a klasszikus, időutazós fajta hely, ahol az enyhe hipószag mindig keveredik a friss pékáru illatával, és a neoncső is csak akkor villog a plafonon, ha épp olyanja van.
Beállok a sorba. A kasszában a helyi legenda, a sokat látott, padlizsán-vörös hajú, vastag kék szemhéjpúderes eladónő nyomta a műszakot – nevezzük mondjuk Margónak. Ő az a típus, akinek a puszta aurájától megsavanyodik a tartós tej. Úgy húzta le a vonalkódot a termékeken a lézer előtt, mintha minimum a fogát húznák érzéstelenítés nélkül, a hosszú műanyag körmei pedig fenyegetően kattogtak a klaviatúrán. Amikor valakire ráköszönt, az a bizonyos "Jó napot!" is úgy hangzott a szájából, mintha épp egy hadüzenetet olvasna fel a frontvonalon.
Épp előttem állt a sorban egy ilyen hét-nyolc év körüli kissrác. Semmi kosár, semmi áru nem volt a kezében, csak állt ott a szalagnál, mint aki valami komoly küldetésen van.
Amikor Margó végre méltóztatott rápillantani azzal a klasszikus, "mit akarsz, zavarsz a létezésben és amúgy is lassítod a sort" tekintettel, a kissrác megköszörülte a torkát. Vett egy nagy levegőt, két kézzel megkapaszkodott a kasszapult szélében, és vékony, hihetetlenül tisztelettudó, csengő hangon megszólalt:
– Csókolom! Én tegnap voltam itt vásárolni, és a néni tévedni tetszett ezer forinttal.
Margó azonnal kihúzta magát, a festett szeme szinte villámlott, az orrcimpái megremegtek a felháborodástól. Esze ágában sem volt a gépbe nézni, urambocsá' utánaszámolni vagy elnézést kérni. Egyből pitbull üzemmódba kapcsolt, és reflexből rávágta a klasszikus, megfellebbezhetetlen bolti alapszabályt, olyan igazi flegma, kioktató hangon:
– Így jártál, öcsi! A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el! Tegnap kellett volna szólni fizetéskor!
A sorban mögöttem már mindenki feszengve toporgott. Szinte hallani lehetett, ahogy az emberek visszatartják a lélegzetüket. Mindenki azt várta, hogy a gyerek álla megremeg, elsírja magát a hangnemtől, és hazaszalad az anyukájához.
Erre a srác pislogott kettőt. Egy cseppet sem jött zavarba, nem rezzent össze. Csak lazán, gyermeki őszinteséggel megvonta a vállát, és halál nyugodtan annyit mondott:
– Igen? Hát jó... akkor megtartom magamnak.
Azzal a srác elegánsan, mintha mi sem történt volna, sarkon fordult, és kisétált a boltból.
Margó pedig leesett állal, félig nyitva felejtett szájjal csak tátogott zavarában, mint egy partra vetett ponty. Zseniális volt a kölyök, azonnal szebbé varázsolta a napomat!
