A férjem mindig megtalálja a módját, hogyan oldja bennem a feszültséget

Reggel nyolckor már ott rostokoltam a kormányablakban, és konkrétan a fél napomat abban a neonfényes, levegőtlen purgatóriumban töltöttem a kezemben egy egyre inkább foszladozó sorszámmal, ami mintha sosem akart volna sorra kerülni.

Aztán mire a fásult ügyintéző végre rányomta az utolsó, mindent eldöntő pecsétet a papírjaimra, és kiléptem a kinti friss levegőre, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger.

Minden porcikám sajgott. Már csak egyetlen apró, de annál erősebb vágy éltetett: hazaérni, a bejárati ajtóban messzire lerúgni magamról a cipőmet, és azonnal vízszintesbe tenni magam a kanapén. Odatántorogtam a kocsihoz, ami úgy várt rám, mint egy oázis a sivatag közepén. Feltéptem az ajtót, és egy megkönnyebbült, elnyújtott sóhaj kíséretében belezuhantam az ülésbe.

Lehunytam a szemem egy másodpercre, majd kezdtem volna a szokásos rutint, hogy végre magam mögött hagyjam ezt a borzalmas délelőttöt. És... semmi. Nem indul. Még csak fel sem köhög. Egy nagy, süket, gépies csend az egész.

Komolyan mondom, ott helyben kerülgetni kezdett a sírás. A torkomban hatalmas gombóc nőtt, az idegeim pedig pattanásig feszültek. A délelőtti, végtelenített tortúra után most még ez is? Hát persze, a papírforma szerint, az én szerencsémmel. Nyilván most adta meg magát az akkumulátor, vagy az önindító, vagy valami olyan alkatrész, aminek a nevét se tudom, de biztosan egy vagyonba kerül.

Remegő kézzel halásztam elő a telefonomat a táskám mélyéről, és azonnal tárcsáztam a férjemet. Amint felvette, esélyt sem adtam neki a köszönésre. Egyetlen levegővel, már-már hisztérikusan elhadartam neki, hogy milyen elképesztően pocsék napom volt a kormányablakban, és hogy a világ összeesküdött ellenem. Majd pedig, egy utolsó, kétségbeesett sóhajjal feltettem neki a kérdést:

– Drágám, nem indul a kocsi! Most mit csináljak?!

Vártam a vigasztaló szavakat. Azt a megnyugtató, megmentős mondatot, hogy „Nyugi, szívem, azonnal indulok érted”, vagy legalább egy hasznos, gyakorlatias tanácsot. Ehelyett a vonal túlsó végén beállt egy másodpercnyi sokatmondó csend, majd a drága jó férjem, a világ legnagyobb, már-már fájdalmas nyugalmával képes volt a következőt mondani:

– Édesem... mégis hányszor mondjam még el neked, hogy ha nem vagyok ott veled, akkor a bal oldalra kell beülnöd?

Bármennyire is frusztrált voltam az egész elpocsékolt, pokoli délelőtt miatt, és akármennyire is szerettem volna még egy kicsit mártírként dühöngeni a sorsom felett, egyszerűen nem ment. A torkomban feszülő gombóc kipukkadt, és akaratlanul is kibukott belőlem a nevetés a férjem válaszát hallva.