Halálos iramban az Isten háta mögött

Olyan perzselő, kíméletlen nyári délután volt, amikor a varjak is inkább gyalog járnak az árnyékban. Az a fajta hőség, amikor a járőrautó klímája hiába hörög és pörög a maximumon, a szélvédőn át így is úgy éget a nap, hogy szinte serceg a bőröd. Kint, az aszfalt fölött remegett a levegő, a délibáb valósággal pocsolyákat rajzolt a végtelen, nyílegyenes útra.

Valahol az Isten háta mögött álltunk egy gazos, porlepte bokor árnyékában, várva a csodát – vagy legalábbis egy gyorshajtót. De órák óta senki sem járt erre. Inkább csak a böglyöket hajtottuk, meg a saját izzadságunkat törölgettük.

A társam, Karesz amúgy is egy puskaporos hordó volt aznap. Valószínűleg reggel otthon rendesen összekapott az asszonnyal – talán a (nem) levitt szemét, talán a hétvégi anyós-látogatás miatt, ki tudja –, de úgy ült a volán mögött, mint egy felhúzott rugó. Az állkapcsa megfeszült, a tekintete pedig szigorúbb volt, mint Clint Eastwoodé. Csak arra várt, hogy valakin levezesse a feszkót.

És ekkor a remegő hőhullámok közül, mint valami ezüstös kísértet, berobbant a képbe egy Passat.

A traffipax kijelzője boldogan csippant egyet: 110 km/h a 70-es tábla után. Karesz szeme úgy felcsillant, mint a kisgyereké, aki meglátja a fa alatt a legkisebb, de legnehezebb ajándékot.
– Megvagy! – sziszegte a foga között.

Már tépte is fel az ajtót, és akkora vehemenciával lendítette a tárcsát, hogy majdnem kificamodott a válla. Az ezüst Passat orra megmerült, a fékek finoman felsírtak, majd az autó elegánsan, nyílegyenesen lehúzódott, felkavarva egy kis nyári port.

Karesz vett egy mély levegőt, felvette a legkeményebb, leginkább tekintélyt parancsoló hatósági arcát. Megigazította a derékszíját, mélyebbre húzta a tányérsapkát a szemébe, előkapta a noteszt, és kimért, lassú léptekkel elindult a kocsi felé. Én közben hátradőltem az anyósülésen, letekertem az ablakot egy ujjnyira, hogy halljam a műsort, és bekészítettem a popcornt – képletesen szólva. Mint egy mozifilm, úgy néztem az eseményeket a hűvösből.

Karesz odaért. Látom, ahogy a sofőr leengedi az ablakot, mire Karesz már nyitotta is a noteszt, a tolla hegye pedig fenyegetően megállt a papír felett.

– Jó napot kívánok! – dörögte Karesz a legmélyebb orgánumán. – Kérem a papírjait! Tudja, mennyivel jött? Felírom magát gyorshajtásért!

A kocsiban ülő sofőr egy negyvenes éveiben járó, teljesen higgadt pacák volt. Egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki megijedt volna az egyenruhától. Még csak a pulzusa sem ment fel. Lassan levette a napszemüvegét, nyugodtan felnézett Kareszre, majd a legnagyobb lelki békével így szólt:

– Biztos úr... adjon hálát az égnek, hogy nem én írom fel magát!

Bumm. Karesz mintha falnak ment volna. Teljesen lefagyott, a tolla megállt a levegőben. Karesz agya elkezdett kétségbeesetten pörögni: Ki lehet ez? Valami belső elhárítós? Egy államtitkár civilben? Esetleg a helyi maffiavezér, akivel nem kéne ujjat húzni?

A határozott, szigorú rendőr hirtelen összébb ment. Nyelt egy hatalmasat, közelebb hajolt, és már feleakkora hangerővel, enyhén remegő, de gyanakvó hangon kérdezte:

– Ezt... ezt meg hogy érti? Mégis ki maga?!

Az autós szája sarkában megjelent egy apró, huncut mosoly. Kényelmesen hátradőlt az ülésben, és laza, tárgyilagos hangon kibökte:

– Én vagyok itt a helyi sírköves.

Abban a pillanatban a járőrautóban belőlem úgy tört ki a nevetés, hogy rá kellett harapnom a saját öklömre, nehogy meghallják. Fulldokoltam, folytak a könnyeim, a műszerfalat csapkodtam a röhögéstől.

Karesz kint állt a porban, tátott szájjal. Olyan volt, mint egy partra vetett hal. Az agya próbálta feldolgozni a poént, ami úgy csapta arcon, mint egy vizes rongy. Végül lassan, tanácstalanul visszanézett rám a kocsi felé. Én csak a könnyeimet törölgetve mutattam neki a hüvelykujjammal az OK-jelet.

A fensőbbséges szigor abban a másodpercben elpárolgott. Nem tudom pontosan, mit hümmögött végül a noteszébe, de a csekkfüzet valahogy nem akart előkerülni. Csak visszaadta a papírokat, majd egy zavart torokköszörülés kíséretében ennyit mondott:

– Hát... izé. Vigyázzon magára, uram. És lehetőleg... ne siessen annyira a munkába.