A kíméletlen visszautasításra a srác tanítani való módon reagált

Tegnap este, egy tikkasztó nyári nap után, már órák óta a törzshelyünk kavicsos kerthelyiségében hűsöltünk. A fejünk felett sárgás fényfüzérek himbálóztak a fák ágain, a levegőben pedig kellemesen keveredett a csapolt sör és a hamburger szaftos illata. Tomival épp a világ nagy dolgait vitattuk meg, amikor a haverom mondandója hirtelen a levegőben lógva maradt.

A szeme megakadt egy lányon, aki a büfékocsi közelében állva a telefonját nyomkodta, tudjátok, olyan "ne szólj hozzám" arccal. De Tomi nem az a fajta srác, akit holmi fagyos aurák megriasztanának.

– Marci, fogd meg a söröm! – bökte oda rekedtes hangon, és ezzel a legendás, mindent eldöntő mondattal már rugaszkodott is el a székéről.

Úgy indult meg a lány felé, mint egy céltudatos vadász. Én meg, mint a hűséges fegyverhordozó és legjobb haver, picit előredőltem az asztalon. Tisztes távolságból, de a radarjaimat maximálisra állítva figyeltem az eseményeket. Tomi magabiztosan mellélépett, és bedobta a klasszikust:

– Szia! Meghívhatlak valamire?

A lány reakciója olyan volt, mintha csak egy légy zümmögött volna el a füle mellett. Épp hogy csak egy pillanatra emelte fel a tekintetét a telefonjáról, majd egy olyan flegma, jéghideg hangnemben válaszolt, hogy még a szomszéd asztalnál is abbamaradt a koccintás egy pillanatra:

- Hát ha jóképűbb és pénzesebb lennél, akkor esetleg szóba jöhetne a dolog. De így? Kösz, inkább kihagyom.

Ez egy tömör, kíméletlen mélyütés volt. Egy verbális gyomros. Én ott, pár méterrel arrébb is éreztem, ahogy megsemmisülök, és szentül meg voltam győződve róla, hogy Tomi ott helyben atomjaira hullik, vagy legalábbis elsüllyed a föld alá.

De egyetlen arcizma sem rezdült meg. Tartott egy tökéletesen időzített, két másodperces drámai szünetet, majd a legnyugodtabb, legszarkasztikusabb hangján, amit az elmúlt tíz év barátságunk alatt valaha hallottam tőle, csak ennyit mondott:

- Tudod, ebben csak az a vicces, hogy ha jóképűbb és pénzesebb lennék, akkor én sem hozzád jöttem volna ide.

A lány arca a másodperc törtrésze alatt váltott az elegáns sápadtságból olyan árnyalatúra, mint a főtt rák. A telefonját is majdnem kiejtette a kezéből. Először tátogott, mint a partra vetett hal, köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől. Aztán sűrűn, zavartan pislogva sarkon fordult, és megpróbált méltóságteljesen elvonulni, de a mozgásán látszott: abban a pillanatban azt sem tudja, merre van az arccal előre, vagy hogy egyáltalán milyen bolygón tartózkodik.

Tomi meg? Mint egy győztes római hadvezér, aki épp most foglalt el egy makacs provinciát, kényelmes, ringó léptekkel sétált vissza az asztalunkhoz, leült, kivette a kezemből a poharát, és egy csendes, diadalomittas kacsintás kíséretében hatalmasat kortyolt a söréből. A szomszéd asztalnál ülő srácok pedig ujjongva felemelték felé a poharaikat.