Mindent elkövettem, hogy ne kapjam meg az állást, de nem jártam sikerrel

A kilencedik állásinterjúm volt a hónapban, és kezdtem úgy érezni, mintha egy rossz, végtelenített filmben, vagy inkább egy elakadt gyártósoron ragadtam volna. Tudják, abban a filmben, ahol a szereplők mindig ugyanazokat a HR-es sablonkérdéseket teszik fel, én pedig már gépiesen, betanult algoritmusként ismétlem a tökéletesre csiszolt paneleket. Egy hatalmas multi várótermében ültem. A kezemben a „monotonitást jól tűrő, de kiváló problémamegoldó” önéletrajzom izzadt, a tekintetem pedig a vakítóan steril, fehér falakra tévedt. Olyan volt az egész, mint egy aszeptikus tisztatér, szinte érezni lehetett a légkondicionáló ontotta fertőtlenítőszagot és a fojtogató céges megfelelési kényszert.

Amikor végre nyílt az ajtó és behívtak, a hatalmas asztal mögött két ember ült. A nő, valami HR-es féle, azzal a tipikus, professzionálisan rögzített mosollyal fogadott, ami mögött az ember el sem tudja képzelni, hogy valaha lobogott-e valódi, nyers érzelem. A férfi – a testtartása alapján egyértelműen a termelési vezető – viszont úgy méregetett a szeme sarkából, mintha egy selejtes sarzst, vagy egy megbízhatósági teszten elbukott, kalibrálatlan prototípust vizsgálna.

A beszélgetés a megszokott, álmosító mederben csordogált. Gépiesen felmondtam az erősségeimet (például a monotonitás heroikus elviselése – nettó hazugság), a gyengeségeimet (túlzottan lelkiismeretes és maximalista vagyok – még annál is nagyobb hazugság), és persze részleteztem, miért pont az ő cégüknél akarom felépíteni a jövőmet (mert vészesen fogy a pénzem, és éhes vagyok – az egyetlen kőkemény igazság az elmúlt fél órában).

Aztán a nő, egyfajta jól betanult, hamis lelkesedéssel, mintha most fedezte volna fel a spanyolviaszt, feltette az állásinterjúk legnagyobb, legelcsépeltebb klasszikusát. Úgy dőlt hátra a drága irodaszékében, mint egy sokat látott pszichológus, aki egy mélyreható, sorsfordító igazságot vár a pácienstől. Csatlakoztatta az ujjbegyeit, és mélyen a szemembe nézett.

– Árulja el nekem… az ön számára milyen a tökéletes álommunka? – kérdezte búgó, bizalmaskodó hangon.

Ekkor éreztem, hogy valami elpattan. Talán az elmúlt hetek sorozatnyi sikertelen interjúja okozta frusztráció tette, de ott és akkor úgy döntöttem, vége a játéknak. Kiszállok a mókuskerékből. Megmondom a nyers igazat.

– Egész nap lógatom a lábam egy karibi tengerparton, egy jéghideg, esernyős koktélt szürcsölök a pálmafák árnyékában, és ezért az áldozatos tevékenységért minden hónapban egy indokolatlanul hatalmas fizetést kapok – feleltem teljes, rezzenéstelen komolysággal, és én is kényelmesen hátradőltem.

A csend szinte kézzel foghatóvá vált. A nő professzionális mosolya egy pillanat alatt lefagyott, mintha áramszünet lett volna a rendszerében. A termelési vezető arca megrándult, az állkapcsa megfeszült, és idegesen megragadta az előtte heverő papírokat.

– Egy komoly állásinterjún van, uram, kérem, vegye komolyan a kérdést és a cégünket is! – mondta a férfi, hangjában némi sértett felháborodással.

Itt volt a pont. Az a másodperc, amikor a nagykönyv szerint meg kellett volna szeppennem, hebegve elnézést kérnem, és visszakozni valami blőd céges jelszó mögé. De már egyáltalán nem érdekelt. Elvesztettem a maradék türelmemet is.

– Ne vegye sértésnek – hajoltam kissé előre, egyenesen a szemébe nézve –, de ön szerint tényleg arról kellene álmodnom, hogy napi tizenkét órában, védőruhában robotolok egy gyárban a szalag mellett, és a termelési mutatókat bámulom? Mert ha valakinek ez az álma, attól én a helyükben egy kicsit tartanék.

A levegő megfagyott a teremben. Már épp arra készültem, hogy felállok és elkönyvelem a tizedik kudarcot.

A pláne az egészben azonban az, hogy három nappal később megcsörrent a telefonom. Talán pont ez a nyers, letaglózó őszinteség volt az, amivel kitűntem a betanult szöveget mormoló klónok hadából, vagy a termelési vezető értékelte, hogy nem akarom átverni őket, de a lényeg, hogy végül megkaptam az állást.